Korábban részleteseben, kis mondákkal megfűszerezve kezdtem a "történetbe", miszerint a görög mitológiában Thanatos a halál, míg Erósz a szerelem és szexualitás istenei; de ennyivel nem ér véget a... móka(?).
A pszichológiában Thanatosz a destrukciós vagy halálösztön, s vele szemben helyezkedik el Erósz, aki pedig az életösztönt képviseli; minderről pedig kicsit többet Freudtól olvashatunk, A halálösztön és az életösztönök c. művében, melynek eredeti címe Jenseits des Lustprincips, vagyis Túl az örömelven.

Thanatosz, halálösztön, destrukciós ösztön, tehát egy pszichológiai szakkifejezés is egyben, méghozzá, „Freud által bevezetett kifejezés az olyan élmény- és viselkedésformák (tudattalan) mozgató okaira, amelyek másokra irányuló gyűlöletben, ellenszenvben vagy agresszióban, illetve a saját személyre vonatkozó gyűlöletben vagy pusztításban nyilvánulnak meg.” – Érdemes azt is megjegyezni itt, hogy ez destrukciós ösztön a saját én ellen is felléphet. Amennyiben „a halálösztön befelé irányul, a személy felé, akkor az egyén önmagát bünteti, végső soron öngyilkossághoz vezet. Ha kifelé, akkor ellenségességként, destruktivitásként, gyilkosságként jelenik meg.” (Utóbbi idézett pár sor by eletforma.hu)

Freud két ellentétes alapösztön működését feltételezte: Erósz – a létfenntartás, a nemi ösztön és Thanatosz – a halálösztön az élet elpusztítása. Úgy vélte, hogy a normális viselkedésben mindkettő folyamatosan jelen van, sőt minden „ösztönrezdülés” e két ösztön különböző arányú keveredéséből jön létre. Ezen ösztönökből származó energiák, biológiai eredetű motivációk, melyek a személyiség működésének meghatározói. Erósz energiája a libidó, Thanatosz energiája az agresszió és a pusztítás. – Freud későbbi műveiben már inkább az agresszió kifejezést használja, szembeállítva az életigenlő libidóval.

Freud koncepciója az volt, hogy a lelki szerkezet működésének meghatározó elve az örömelv és a kínkerülés elve, vagyis az, hogy a lélek arra törekszik, hogy örömérzethez jusson és a kínt elkerülje. Freudnak az örömről és a kínról alkotott elképzelése azonban eltér a köznapi fogalmaktól, az eltérésről pedig még a művének az elején értekezik. Örömérzet az, ha egy ösztön vagy egy vágy kielégül, és így az a lelki feszültség, energia, amit a vágy jelent, levezetődik és a lelki szerkezet ingermentes állapotba jut. – Szerinte a társadalom lényeges funkciója, hogy ezt az ösztönt szabályozza és hozzásegítse az embereket, hogy szublimálják, azaz a pusztító energiákat elfogadható, hasznos viselkedési formákban vezessék le.

A fenti videóban, a gyilkos viselkedése például egyáltalán nem nevezhető hasznos viselkedési formának, ugyanakkor a színész mimikája igazán kifejező.

Vannak azonban olyan tudattalan vágyak, melyeket a tudat elfogadhatatlannak érez, ezért elfojtja. Ezen vágyak (legtöbbször áttételes) kifejeződése a tudattalan számára örömöt, a tudat számára kínt jelent. Ami tehát öröm az egyik lelki réteg számára, azt a másik lelki réteg kínként érzékeli. Az öröm és kín pszichoanalitikus fogalma nem egyezik meg az azokról alkotott hétköznapi fogalmainkkal. Freud ilyen átvitt értelmű vágykielégülésként értelmezi az álmokat is: az álomban valamilyen vágy fejeződik ki, a szorongásos álmokban pedig a kín abból fakad, hogy a tudat számára elfogadhatatlan a vágykielégülés, így bűntudat kapcsolódik azokhoz.

Ebben a kontextusban jelenik meg az ismétlési kényszer fogalma is, aminek a létezését első körben igazolja a pszichiáter, majd kifejti, hogy pontosan mi is ez az egész.
1. A pszichoanalízis gyakorlatából: Freud azt tapasztalta, hogy az analizáltak a pszichoanalítikus szituációban inkább eljátsszák, dramatizálják, tehát megismétlik a múltbeli traumatikus, ám tudattalan emlékeiket, ahol az orvosra átviszik az elfojtott indulataikat, ahelyett hogy az emlékezetükben idéznék azt fel. Pl. egy szerettük ellen táplált, elfojtott agresszív indulatokat.
2. Egy példa a gyerekek játékából: Ennél a példánál Freud a saját unokáját figyelte meg, aki eldobott, majd visszahúzott egy zsinórra erősített faorsót. A fizikai aktus közben a gyerek minden alkalommal, amikor eldobta a „játékot” azt mondta, hogy oooo, majd mikor visszahúzta azt, hogy aaaa. Freud és lánya egyaránt azt hallották ki a gyerek játékából, hogy minden alkalommal azt mondja, hogy „fort” és „da”, vagyis „el” és „vissza”; ezért is nevezi a szakirodalom ezt a játékot Fort/Da játéknak.
Freud az infantilis lelki életet meghatározónak tartja, mivel koncepciója szerint ekkor még nem fejlődött ki teljesen a tudat, így a tudattalan lelki mechanizmusok a gyermekeknél jobban megfigyelhetők; a játék ezért fontos bizonyíték (is) az ismétlési kényszer létezésére.

Freud szerint az ismétlési kényszernek az a magyarázata, hogy ilyenkor a lélek egy fájdalmas, gyakran traumatikus eseményt próbál hatalmába keríteni. Amikor az adott trauma megtörtént az organizmussal / egyénnel, az nem volt felkészülve a veszélyre, így lelkileg nem tudott megbirkózni a váratlan eseménnyel. Freud ezt úgy képzeli el, hogy a trauma hatására váratlan ingerületmennyiség jelenik meg a lelki szerkezetben, amit az nem tud megkötni. Amikor viszont újra és újra lejátssza magában az emléket, akkor ezt az eseményt próbálja meg feldolgozni. Ennek igazán szemléletes elmagyarázásához, érdemes megint bevonni a gyerekeket; pl. hazaérve a fogorvostól, az ott átélt eseményeket eljátssza a másik gyerekkel. Ilyenkor megismétli az adott szituációt, de olyan módon, hogy most ő az aktív fél, és a másik gyerek az esemény elszenvedője. Az élőlény tehát arra törekszik, hogy az esemény ismétlésével aktívvá válva hatalmába kerítse, feldolgozza azt, és ilyen módon levezesse az ingerület energiáját, azaz önmagát feszültségmentes állapotba hozza. (De rengetegszer megjelenik az ismétlődés a filmekben is.)

Freud mindebből logikus, de nagyon meglepő következtetéseket von le, melyekkel kapcsolatban valahol maga is bizonytalan és habozik, hogy elhiggye-e mindazt, amit amúgy maga is leír: „Azt kérdezhetnék tőlem, hogy az itt kifejtett feltevések felől én magam meg vagyok-e győződve, s ha igen, mennyiben. A feleletem ez volna: sem magam nem vagyok meggyőződve, sem másoknál nem kérek hitelt számára. Helyesebben mondva: nem tudom, mennyire hiszek bennük.”
Mindettől függetlenül vagy mindennek ellenére e gondolatmenet masszív és meghatározó összetevője lesz későbbi gondolatrendszerének.
Az ismétlési kényszer tehát alapvetően jellemző a lélekre, és a lelki szerkezet legmeghatározóbb törekvése, hogy csökkentse a fájdalmat okozó feszültséget. Az alapvető feszültség azonban maga az élet, a szervetlen anyagban pedig, mivel nem rendelkezik lélekkel, nincs ilyen feszültség. Az abszolút feszültségmentes állapot, amire tehát a lélek törekszik, ezek szerint nem lehet más, mint a halál. Az élet végcélja a halál, vonja le Freud a következtetést. A halálösztönnel azonban szemben állnak az életösztönök, amelyek késleltetik a halált, és így arra kényszerítik az élőlényt, hogy kerülőúton jusson vissza a szervetlen létbe. A halálösztön és az életösztönök között bonyolult összjáték működik, melyek kialakítják az élő szervezet életpályáját. Az organizmus célja tehát a halál, de úgy, hogy a saját módján, a saját útján haljon meg.
Freud azonban itt nem áll meg, hanem tovább megy, és megrajzolja sajátos látomását a föld fejlődéséről. Úgy fogalmaz, hogy a szervetlen anyagban egy külső, véletlen, erőszakos hatás miatt ébredt fel az élet képessége, és az organizmus célja, hogy ezt a feszültséget leküzdve visszajusson a szervetlen lét nyugalmába. Amikor megjelent az élet, megjelent vele az első ösztön is, ami nem volt más, mint az, hogy újra élettelenné váljon, hogy kiegyenlítődjön a keletkezett feszültség. Az organizmus célja nem egy új, addig még nem ismert állapot elérése, hanem visszatérés a régi állapotba. Az élet tehát nem egy pozitív teremtő aktus adománya, hanem egy elszenvedett külső „erőszaké”, a fejlődés nem aktív, pozitívnak értékelendő folyamat, hanem külsőleg az organizmusokra kényszerített pálya.

Freud számára innen út nyílik ahhoz, hogy új megvilágításba helyezze egy problematikus elgondolását. Eddigi műveiben mindig hangsúlyozta, hogy az érzelmek ambivalensek, vagyis a szeretet mellett mindig ott van a gyűlölet is. Azt azonban nem tudta megnyugtatóan megmagyarázni a saját elméleti rendszerében, hogy honnan ered a gyűlölet, és hogyan kapcsolódik az addig elgondolt ösztönök közé. Most azonban az agressziót a halálösztönből vezeti le: az agresszió nem más, mint a halálösztön, amely elfordul a saját személytől egy (esetlegesen) külső tárgy irányába.

A témával kapcsolatban még nagyon érdekesen és jól ír Gilles Deleuze, de Ő már csak legközelebb kerül terítékre.

2o17. november 9.