El tudunk, és olykor el is fojtunk érzéseket és motivációkat. Nem lehetetlen, ugyanakkor pont Freud alapelmélete, hogy mindaz, amit elfojtunk, lekerül a tudattalanba, ami valahol jó, hiszen „elfeledkezünk” róluk, ugyanakkor az, amit elfojtottunk, nem szűnik meg létezni, s a tudattalanba leszorulva tovább élnek / munkálkodnak, sőt rejtett módszerekkel hatással vannak az egyén viselkedésére! – Épp ezért a kreativitás alapjának is nevezhetők, ugyanis a kreatív aktusoknál esélyes, hogy valamilyen elfojtott érzelem kerül a felszínre csak egy sokkal finomabb (szebb?) formában; tehát a kreativitás az elfojtott érzelmek szublimációja (nemesítése, finomítása). 
Amikor ez a „csatorna” nem működik megfelelően, akkor jelentkezik a neurózis, azaz az idegesség, melynek oka szexuális természetű. (Itt jegyezném meg, hogy ez általánosított, ami nem teljesen tetszik. De na... Freud! Ettől még szeressük. Vagy ennek ellenére?)

Neurózis:
A görög neuron, azaz ideg, valamint az osis-ból, ami a betegség vagy abnormális állapotot jelentő toldalékszóból tevődik össze.
Szorongással járó funkcionális mentális zavar; ezt nem követik hallucinációk, sem téveszmék, így nem is esik kívül a társadalmilag elfogadott viselkedési normákon.
Általános tünetei: szorongás, rossz kedélyállapot, depresszió, harag, irritáltság, mentális zavarodottság, önértékelési zavarok.
Viselkedésben megjelenő tünetei: fóbiás cselekvések, éberség, impulzív és megrögzött cselekvések, letargia.
Kognitív (megismerő, megismerésre vonatkozó, gondolkodáson alapuló) problémák: kellemetlen vagy zavaró gondolatok, megszállottság, fantáziálás, negatív gondolkodás, cinizmus.
Interperszonális (egyének közötti, személyes) problémák: társfüggés, agresszivitás, skizoid izoláció (ezt jobban magyarázni sajnos hosszú lenne jelenleg), szociokulturális tekintetben illetlen viselkedés
Főbb formái: szorongásos neurózis, pirománia, kényszercselekvések, hisztéria és sok-sok fóbia, melyekről szép hosszú lista van, ezek közül egyik-másik igazán mulatságos a külsősöknek.

A neurózis megszüntethető pszichonalaízissel, melynek lényege a tudattalan kikérdezése; ilyenkor az analítikus az emlékek felhasználásával és álomfejtéssel megérti a problémás tartalmat.
Freud szerint a vallásgyakorlással elkerülhető a neurózis. - Nos, ezzel nem teljesen értek egyet, habár az okfejtést értem, ugyanakkor minden bizonnyal a kor szellemének megfelelő ez a „megoldás”, ami – megint csak szerintem – elkerülés...?
Freud szerint ezzel a felnőttek a saját infantilitásukat hosszabbítják meg, ugyanis a valamilyen illúzióba való kapaszkodással el lehet kerülni az egyéni neurózist. Itt kell azt is hozzátenni, hogy az érettség az illúziók minden gondjának és gondatlanságának a lecserélésével történik. Ez a folyamat – a szexuális élvezet témakörén belül,– a realitás és elégedettség, mint életcélok elérésével történik meg.

Lehet, hogy a következő „részt” már korábban le kellett volna írni... de én olykor másként gondolkodom.

Freud szerint (is), az ember struktúrája a következő: Id, Ego, Superego. És hogy pontosan mi micsoda?
Id az Ösztön-én. Vágyak, szenvedélyek és hedonisztikus elvek vezérlik.
Ego az Én, a józan állapot, a hatékony tevékenységek központja; nem mellesleg összeköti az Idet a Superegoval, s feszültség esetén igyekszik harmóniát teremteni a realitáselv alapján. Amikor az Id „harcban” áll a Superegoval, akkor kezeli az Idet, méghozzá egy represszív folyamattal, azaz az Id tartalmát a tudattalanba nyomja, cenzúrázza. – Ha úgy vesszük, akkor látszólagos harmóniát teremt.
Superego a Felettes-én; az erkölcsi előírásokat, szülői ideált, majd később énideált, illetve más idealisztikus elveket képvisel.
Fontos megjegyezni, hogy mind a három az Idből fejlődik ki, valamint azt, amit korábban is már említettem, miszerint Eros az élvezet és életösztön, míg Thanatos a halálösztön.

Gilles Deleuze – Mi a halálösztön?
„Mindezt figyelembe véve, mit jelent az ösztönkésztetések szétválasztása (la désintrication)? Vagy másképpen: mi történik az ösztönkésztetések kombinációjával, ha nem a Tudattalant, hanem az ént, a felettes-ént és komplementer voltukat vizsgáljuk? Freudtól tudjuk, hogy mind a nárcisztikus én létrejötte, illetve a felettes-én kialakulása egyfajta “deszexualizációs” jelenséggel jár. Vagyis, a libidó (Erósz energiájának) egy bizonyos része semlegesítődik, közömbössé és elmozdíthatóvá válik. A deszexualizáció e két esete erősen eltérőnek tűnik: az egyik esetben egy idealizációs folyamat része, amely talán a képzelet erejét adja az énben; a másik esetben egy identifikációs folyamat része, amely talán a gondolat hatalmáért felelős a felettes-énben. Az öröm empirikus elvére ugyanakkor a deszexualizáció általában kétféleképpen hat: vagy funkcionális zavarokat okoz az elv érvényesülésében; vagy ösztönszublimációhoz vezet, ami az örömön felülemelkedő másrendbeli kielégülés keresése. Mindenesetre hiba lenne az ösztönkésztetések szétválasztásában az örömelv megtagadását és az alája rendelt kombinációk felbomlását látni, mely azt célozza, hogy Erósz vagy Thanatosz vegytiszta formában jelenjen meg. A szétválasztás az én és a felettes-én esetében pusztán ennek az áthelyezhető energiának a kialakulására utal a kombinációk belsejében. Bármilyen súlyos zavarok lépjenek is fel az örömelvet érvényesítő funkció működésében, az elv megdöntése fel sem merül (ennek értelmében tarthatta fenn Freud az álom vágyteljesítő szerepét még a traumás neurózisokban is, ahol az álomfunkció a legsúlyosabb zavarokat szenvedi el). Éppígy nem rendítik meg az örömelv uralmát a valóság kikényszerítette lemondások, vagy a szublimáció kínálta spirituális kiteljesedés sem. Thanatosz sosem válik megfoghatóvá, sosem szólal meg; az életet minden körülmények között az empirikus örömelv és a neki alárendelt kombinációk töltik ki — még akkor is, ha a kombinációk képlete egyedülállóan változatos.

Felmerül azonban a kérdés, nincs-e más megoldás is a neurózist kísérő funkcionális zavarokon és a szublimáció spirituális terjeszkedésén kívül. Egy olyan út, amely nem az én és a felettes-én működési komplementaritásához, hanem strukturális elkülönüléséhez kapcsolódik. Ezt érti Freud perverzión. A perverzió esetében a következő jelenség tűnik lejátszódni: a deszexualizáció még egyértelműbben megy végbe, mint a neurózisnál és a szublimációnál, mondhatni egyedülálló hidegséggel lép fel; csakhogy egy reszexualizáció kíséri. Ám ez nem egy ellentétes értelmű folyamat lejátszódását jelenti, mivel a reszexualizáció mind a funkcionális zavaroktól, mind a szublimációtól eltérő alapokon zajlik. Mintha csak a deszexualizált egy egészen új módon reszexualizálódna. Ily módon válik a perverz struktúra lényegi elemévé a hidegség, a jegesség. Éppúgy felismerhető a szadista apátiában, mint a mazochista hidegség ideáljában: az apátiában teóriaként, az ideálban fantazmaként. És minél hidegebb volt a deszexualizáció, annál erősebb és átfogóbb lesz a perverz reszexualizáció: mert azt senki nem hiheti, hogy a perverzió pusztán a beilleszkedés hiányával magyarázható. Sade márkitól tudjuk, hogy minden szenvedélynek, legyen az politikai ambíció, fösvénység vagy bármi más, köze van a “bujasághoz”: nem mintha ezen az elven működnének, éppen ellenkezőleg, mert csak a végén bukkan fel, hogy egy csapásra végrehajtsa reszexualizációjukat (nem véletlenül kezdi ezekkel a tanácsokkal Juliette, amikor a szadista projekció erejéről beszél: “Tizenöt teljes napon át ne bujálkodjanak, keressenek más szórakozást maguknak…”). És hiába egészen más természetű a mazochista hidegség, abban megegyeznek, hogy a deszexualizáció folyamata ott is a rá következő reszexualizáció előfeltételeként jelenik meg, amelynek nyomán azután minden emberi szenvedély, akár a pénzzel, akár a birtoklással, akár az állammal kapcsolatos, a mazochista javára válhat. A dolog lényege, hogy a reszexualizáció egy csapásra, ugrásszerűen megy végbe.

Az örömelv uralmát azonban ezúttal sem veszélyezteti semmi. Semmit sem veszít empirikus hatalmából. A szadista mások fájdalmában leli örömét, a mazochista pedig a sajátjában, mert számára ez jelenti azt a feltételt, ami örömhöz juttatja. Nietzsche, rákérdezve a szenvedés értelmének alapvetően spirituális problémájára, megadta rá az egyetlen méltó választ: amennyiben a szenvedésnek, sõt a fájdalomnak értelme van, ez nem lehet más, mint hogy valakinek örömet okoz. Ezt a gondolatmenetet követve, összesen három eshetőséggel számolhatunk. A normális, azaz morális vagy fenséges hipotézis szerint: fájdalmunkban a minket szemlélő és vigyázó istenek lelik örömüket. A két perverz hipotézis szerint: a fájdalomnak vagy az örül, aki okozza, vagy az, aki elszenvedi. A három válasz közül kétségtelenül a normális a legfantasztikusabb, a legpszichotikusabb. De ha a perverz struktúrát éppúgy az örömelv uralja, ideje megvizsgálni, milyen változás történik a neki alárendelt kombinációkban. Mit jelent az ugrásszerűség? Korábban már említettük, hogy mind a mazochizmusban, mind a szadizmusban különleges szerepet játszik egyfajta ismétlődés (réitération): a szadizmus mennyiségi jellegű halmozására és sietségére, valamint a mazochizmus minőségi jellegű dermedtségére és gyötrő várakozására gondolok. Ennek fényében fennáll a veszély, hogy a perverziók felszíni tartalma elrejti mélyebb lényegüket. A szadizmus és a mazochizmus szembeötlő kapcsolata a fájdalommal valójában másodlagos ehhez az ismétlődési funkcióhoz képest. Sade szerint a rossz nem más, mint őrjöngő molekulák szakadatlan mozgása; Clairwilt csak abból a szempontból érdekli a bűn, hogy örökérvényű a hatása, és felszabadítja az ismétlést minden megkötés alól; végül Saint-Fond rendszerében a kirótt szenvedés súlyát az adja, ha az ártó molekulák játéka következtében a végtelenségig ismétlődik. Másfelől azt is láttuk, hogy a mazochista fájdalom teljesen alárendelődik a várakozásnak, és azon belül az újrakezdés és ismétlődés mechanizmusának. Ez a lényege: a fájdalom csak a használatát szabályozó ismétlési formákkal összefüggésben nyeri el értékét. Erre mutat rá Klossowski, amikor azt írja Sade monotóniája kapcsán: “Ha nem spirituális eseményként éljük át, nem beszélhetünk transzgresszióról a testi aktus kapcsán; de ahhoz, hogy megragadhassuk a tárgyát, a testi aktus megidéző leírásával fel kell kutatni és reprodukálni kell az említett eseményt. A testi aktus megismétlő leírása nem egyszerű számadás a transzgresszióról, hanem maga is a nyelv nyelv általi transzgressziója” — vagy amikor inkább a mazochizmus felől, a megmerevedett jelenetekben jelzi az ismétlés szerepét: “A megismétlődő élet bukásában akar magára találni, mintha visszatartott lélegzettel próbálná egy pillanatra megérteni saját eredetét…”

Mégis csalókának tűnik egy ilyen végkövetkeztetés, mely arra a nézetre korlátozódik, hogy az ismétlés örömet okoz… De mennyi rejtélyt takar a bis repetita. A szadista és a mazochista tam-tam mögött az ismétlés rettentő hatalma áll. Ismétlés és öröm viszonya az, ami megváltozott. Ahelyett, hogy úgy élnénk meg az ismétlést, mint egy megszerzett vagy megszerzendő örömre irányuló viselkedést, ahelyett, hogy az ismétlést egy visszaszerzendő vagy megszerzendő öröm eszméje vezérelné, az ismétlés elszabadulásának és minden megelőző örömtől való függetlenedésének lehetünk a tanúi. Önmaga válik eszmévé, eszménnyé. És ezzel az öröm válik magatartássá az ismétléshez képest, és kíséri, követi a rettenetes független hatalomként megnyilvánuló ismétlést. Vagyis az öröm és az ismétlés szerepet cserél: ebben érhető tetten az ugrásszerűség hatása, azaz a deszexualizáció és a reszexualizáció kettős folyamata. A kettő között a halálösztön beszél, mondhatnánk; de mivel az ugrás egy csapásra, mintegy szempillantás alatt megy végbe, végig az örömelvnél marad a szó. A perverziónak van egyfajta misztikája: minél erősebb tagadás alá esik, annál inkább és erősebben tér vissza. Mint egyfajta fekete teológiában, amely kiiktatja a gyönyört az akarat motivációi közül, és alapjában elveti, megtagadja és “lemond róla”, de csak hogy törvényszerűen visszataláljon hozzá kárpótlás vagy következmény formájában. A perverz miszticizmus képlete a hidegség és a vigasz (a deszexualizáció hidegsége és a reszexualizáció vigasza, ami olyan nyilvánvaló Sade szereplőiben). Ami a szadizmus és a mazochizmus fájdalomba ágyazódását illeti, ha csak önmagában nézzük, nem fogjuk megérteni: a fájdalom itt ahelyett, hogy szexuális értelmű lenne, éppen ellenkezőleg, azt a reszexualizációt képviseli, amely autonómmá teszi az ismétlést, és ugrásszerűen alárendeli neki a reszexualizáció gyönyöreit. Erósz deszexualizálását és elsorvasztását Thanatosz annál erősebb reszexualizációja követi. Sem a szadizmus, sem a mazochizmus esetében nincs semmiféle titokzatos kapcsolat fájdalom és gyönyör között. Másutt van a titok. Egyfelől a deszexualizációs folyamatban, mely az öröm ellenpólusává teszi az ismétlést, másrészt a reszexualizációs folyamatban, amelytől olyan, mintha az ismétlés gyönyöre a fájdalomból fakadna. A fájdalomhoz fűződő kapcsolat mind a szadizmus, mind a mazochizmus esetében következmény.”

Előzmények:
Thanatos & Eros I.
Thanatos & Eros II. - Freud és az élet- / halálösztön