A szexuális abúzus szexuális visszaélést, bántalmazást jelent.

„Éppen ez a legnehezebb az abúzusban: a hallgatás csapdája. Az ember elmulasztja az első pillanatot, amikor még lehetne szólni, lehetne panaszkodni, és utána már minden késő, cinkossá válik. Az abúzus által egy életre összeköti magát a lelkiismeret-furdalással, a szennyel, a selejtesség érzésével, és olyan szoros szálak fűzik az elkövetőhöz, hogy ebből sosem szabadul. Már nem is gondol rá, honnan jön az érzés, de bűnös lesz örökre, és nincs feloldozás.” (Anoni Mara: Bűn vagy bűnhődés)

Azokkal, akiknél az abúzus fordult elő, a személyiség igen kellemetlen torzulásokon mehet végbe. Az önámító manipulátorok jóságos énképpel rendelkeznek, de a valóságban erős agressziót alkalmaznak a környezetük felé. Csakhogy a manipuláció sosem fogja őket megnyugtatni. Ha nem érzik, hogy szeretik őket, az megkérdőjelezi a szeretet fogalmát is náluk. Csakhogy amit hajszolnak az nem a szeretet, hanem egy kölcsönös függőség és kiéhezettség szélsőséges formája.

Valamelyik nap lazításképpen megnéztem az "Én és én meg az Irén" című filmet. Zseniális vígjáték szerintem, bár egy kissé radikális hasadt figurát mutat be. No nem is az a lényeg, hanem hogy a film egész jól bemutatja, hogy ahhoz, hogy megkattanjunk, nagyon sok bántalmazást kell előtte elszenvednünk, amit magunkba fojtunk.

Mint már sokszor említettem, ez nem egy betegség, hanem a végső elidegenedés állapota. Visszatérve az ominózus személyiségtípushoz! Ezek a személyek már ahhoz is túl neurotikusak, hogy felismerjék, hogy mi az, hogy szeretet. Nem hogy adni, és elfogadni nem tudjak, de a saját céljaik érdekében úgy szerzik meg a másiktól, hogy az igazi céljuk az ne legyen olyan nyilvánvaló. A manipuláció a lételemük.

Nem kell nagy dolgokra gondolni, én is érezhetem úgy, hogy bántanak engem, annak ellenére, hogy optimista vagyok:

Tudjuk, hogy a mai világban a túl kicsi népek nem maradhatnak életben. Egy új Birodalom van kibontakozóban: A III. világháború már javában dúl. Talán most érkezett el az idő arra, hogy egy magasabb szintű "Integrált Unióba" lépjünk. A nagy trendek, és elitjeik határozzák meg a világ sorsát. Ez most nagyon Marx, de ez van. Sajnos a világ nem úgy működik, ahogy azt egyesek elképzelték. Vannak véletlenek, ez jól látszik, ahogyan sűrűsödnek a véletlenek. Bizonyos esetekben a kizárólagosság törvénye lép életbe. Például Amerika kizárólag old meg dolgokat, míg Oroszország akár fegyveresen sem rest belépni a világ történéseibe. Mi pedig valahol hátul kullogunk mögöttük.

Senki sem mondta, hogy ez a folyamat megállt. Nagyon nagy szarban vagyunk tehát. Rengeteg emberben rezdül meg az ontológiai biztonságérzet. Az említett típusnál problémát jelent a szeretet felismerése. És most biztosra veszem, hogy sokan elgondolkodnak azon, hogy a valóságban mennyi bántalmazást kell, hogy elviseljenek.
Kezemben egy könyv. A "Harcosok Klubja"

"A harci klub első szabálya; senkinek egy szót sem a harci klubról. -Leheletnyi csend -A harci klub második szabálya; senkinek egy szót sem a harci klubról"

Tudjuk, hogy miről lesz szó! A végső elidegenedés stádiumáról. Vagy ha romantikusabban szeretnénk fogalmazni, a könyv maga a depresszió. Természetesen erre is van egy tökéletes leírat. A Kontroll csoporttól a "Nem én vagyok".

"Nem én vagyok, aki valamit akar
az te vagy és nem én
Nem én vagyok, aki valamire vár
az te vagy és nem én
Nem én vagyok, aki valamitől fél
az te vagy és nem én
Te vagy, aki csinálhat valamit és nem én

hidd el, nekem akkor kellesz
ha már senkinek sem kellesz
hidd el, nekem akkor vagy jó
ha már senkinek sem vagy jó
nekem akkor vagy a legjobb, ha már mindenkinek rossz vagy
nekem akkor vagy a legjobb, ha már mindenkinek rossz vagy"

Hozd elő gyermeteg éned!

Engem anyám a kamaszkoromban kezdett el bántalmazni. Az ominózus lázadó korszakomban. Így utólag nem olyan szélsőséges a helyzet, de akkoriban ezt sokkal komolyabban éltem át. Mindenféle kilengésem volt, lógás a suliból, verekedések, drogok, alkohol. Nem úgy nőttem fel, hogy nem láttam semmit. Ahogy óvodába kerültem, egy sokkal másabb fantáziaországban élhettem az életem, ahol vannak riválisok, barátok, és ellenségek. Mai fejjel nem tudom, hogy milyen sorsa lehet az óvodás társaimnak. Az első szexuális kicsapongásaim már itt értek, általában a lányok kezdeményezésére. Jobb ha mindenki tudatosítja magában, hogy a lányok azok sokkal korábban érnek, mint a férfiak. Egy lány úgy 27 éves korára már kész nő, ha nem éppen anya.

Az a fajta személyiségtípus, ami a manipulációt használja, és a bűntudat karmestere, az az én igazi ellenségem. Úgy tud játszani az emberen, mint egy zenekaron. Csak hát a szint mércén alul marad. A bűntudatát, hol felkorbácsolja, hol pedig szelíd suttogássá teszi. Megdöbbentő, hogy mennyire képes kibillenteni az ilyesfajta szerzemény. Tönkreteszi az embereket, miközben olyan "segítőnek" állítja be magát, aki megváltó lehet. A legjobb baráttá és akaratukon kívül a legjobb ellenséggé válik. Az erkölcsi felsőbbrendűség pozíciójába helyezkedik, és a "szív hangjával" próbál minket megtéríteni. Nem a megszálló démon műve, de az emberiség két táborra szakadt. (Ha nem többre.) Üzenetek az újságokból, mindenhova elér a kezük.

A kényszerítő uralkodó;

A birtoklási vágy odáig fajult, hogy kényszerrel próbálnak kierőszakolni tőlünk szeretetet a saját feltételük szerint. Azt a fajta kapcsolatot keresik, amely gyermekkorukban a "védelmező" funkcióját látta el. Nincs is jobb terep belépni ebbe a BDSM világából. A BDSM-ben lehet hazudni, de a BDSM sosem lesz hazug velünk szemben. Egy olyan világ tárulkozik ki előttünk, ahol szabadon élhetjük meg az eddig elfojtott vágyainkat. Sosem volt senki előtt titkom, hogy a BDSM-be úgy kezdtem bele, hogy valódi frusztrációim lettek volna. Valóban le lehet vezetni a stresszt, amiben élünk. Kinek mi köze van hozzá, hogy miért választom ezt az utat magamnak? Kit érdekel, ha megtalálom rá a partnerem?

Kit érdekelne, hogy a partnerem az miért partner velem? Ki tudja, hogy a piramison lejjebb miért nem számít senki sem? Felülről van lehetőség lenézni, de lentről oly nehéz elképzelni, hogy mi zajlik fentebb. Hiszek Sartre gondolataiban, hogy csak azonos kultúrával kell, hogy rendelkezzünk, és ez a mai világban egyszerűbb, mint az övében, hisz akkor még nem volt jelen a virtuális tér. De mai szemmel nézve egy áldás, hogy tudunk kommunikálni egymással. Alsóbb szinteken ijesztő lehet az orwelli utópia, de ez van, ebben élünk.

Szívesen beszélgetnék csak úgy emberekkel, hogy ők mennyivel látják másképp a világunkat, hogy léteznek-e még olyanok, akik azt gondolják, a világunkat csak vetítik nekünk, és van valami több is az egész mögött? A fájdalom a létünk velejárója. Szexuális együttlét során is csak fájdalmak sorozatát éljük át. Mi furcsa van abban, hogy valaki többre vágyik?

A következő lépésben az ellenszenves "típusunk" egyre kétségbeesetten vágyik azután, hogy szeretve legyen. Megoldásképpen azt csinálja, hogy magatehetetlennek tetteti magát, így a többinek nem lesz más dolga, minthogy gondoskodjanak róla. Hát ez már majdnem olyan, mint a szeretet, de azért mégsem az. Ez a fajta ember attól fél, hogy felelősségre vonhatják őt a szavai, és tettei alapján. Éppen ezért ők úgy reagálnak a felelősségükre, hogy fizikailag összeroppannak. Azt gondolván, hogy ez felmenti őket a büntetésük alól.

Ezek a személyek szeretnek csoportokat szervezni maguk köré, hisz így egyre több ember figyelmét fordíthatják magukra. Egy olyan csoportot, ami azon munkálkodik, hogy félelmet keltsen, ami lényegében erőszak. Az ilyen csoport legfőbb erkölcsi parancsa a kölcsönös törődés egymással. Talán kezd érthetővé válni a játékmester valódi szándéka mások számára is. A csoportnak nincs önálló tudata, de megvan a hatalma arra, hogy mások vérét kionthassa. És ezt meg is teszi a virtuális szabadságának köszönhetően. De miféle valóság ez? Amolyan társadalmi délibáb. Komcsik, fehérek, feketék, zsidók stb.
A köztünk lévő szolidaritás egyik legingatagabb formája az, amikor ugyanazt akarjuk, de egymástól semmit sem akarunk. Hát, hogy van ez?

A fantázia összemosódott a valósággal, és egy baromi undorító rózsaszín ing lett belőle. Feladatunk, hogy nem pusztán tisztára mossunk, de patyolat tisztára! A szeretetnek igen sok oldala van, ezért nehéz meghatározni, hogy mi az. De ha valaki ráérez, az tudja, hogy az ellensége az legalább annyira empatikus, jószívű, együttérző, mint mi magunk.

Hát nem elfelejtettem mesélni az én saját abúzusomról! No nem is baj, én nem élek vissza ilyennel. Pedig izgalmas történet az is. És még mielőtt valaki azt gondolná, hogy áldozathibáztatásról van szó, fel kell világosítanom, hogy nem. Ez csak egy hétköznapi jellemrajz volt tőlem egy beteges személyiségtípusról. Más körökben mást látnak az emberek.