Tegnap egy nagyon mély beszélgetésem volt a pszichológusommal. Bizonyára furcsán hat, hogy azt írom, hogy velem egy pszichológus foglalkozik, abból bizonyára az következik, hogy van valami problémám, amit egyedül nem tudok megoldani. Nos, nem erről van szó.

Amondó vagyok, hogy a mai világban fontos, hogy odafigyeljünk a lelki egészségünkre, és talán mindenkinek kijárna egy saját pszichológus. A pszichológus ebben a konkrét esetben abban segít, hogy amit én esetleg problémának látok magamban, azt közösen a helyére tudjuk rakni.

Nehéz elképzelni, de a munkám során egy elvárás az, hogy ha kell, akár "nárcisztikusan" tudjak bizonyos konfliktusokat rövidre zárni. Tehát, hogyha nem elég határozott a fellépésem, akkor a kollégáim hajlamosak hülyének nézni, átverni, megszívatni, és ezt nem hagyhatom. Nem véletlenül használtam a "nárcisztikus" kifejezést, sajnos a mai világban csak így tudunk érvényesülni. Ha tehetném, ezt a kifejezést kitörölném egy életre a szótáramból épp úgy, mint a skizofréniát. Ahhoz, hogy jó legyek abban, amit csinálok, a körülmények úgy hozzák, hogy olyan legyek, amilyen vagyok... Még akkor is, ha esetleg nem tudok azonosulni saját magammal a konkrét szituációba. Az egyik pillanatban kedves, készséges, a másik pillanatban határozottan ellenszenves, és elviselhetetlen. A Bonanza már 1989-ben megénekelte, hogy "újra játszol, újra élsz".

"Ez ma is jó lesz, de kérlek, kedves, fesd ki szebben. Ugye jobb így?"

Tehát minden pillanatunkban egy szerepet játszunk, csak olykor megfeledkezünk erről és egy kicsit belekavarodunk. Amit mi itt empatikusként definiálunk, a pszichológia "érdek nélküli altruistának" tart. Normális esetben ezek az emberek képesek őszinte és feltétel nélküli szeretetet adni másoknak. Tehát anélkül, hogy magukra gondolnának, viszonzás nélkül. Ez a fajta szeretet megengedi a másiknak, hogy a saját útját járja, még akkor is, ha az az út másfelé tart. Ehhez az kell, hogy az egyén oda tudjon figyelni önmagára, és megtanulja saját maga gondját viselni.

A pszichológusom szerint az én egyik problémám az, hogy hajlamos vagyok olyan problémákkal is foglalkozni, és belemerülni, ami nem kéne, hogy az én problémám legyen. Velem nincs könnyű dolga, mert általában felkészülök a beszélgetésekre, így egészen a "Magyar Királyi Tébolydában" töltött tanulóéveire kell visszaemlékeznie.

Visszatérve az "empatákra"! Ezeknek az embereknek pszichéjük valahol irányt tévesztett, és nem figyelnek oda önmagukra. Egy "empatának" nem fontos, hogy valóban mások hasznára legyenek. Inkább azzal vannak elfoglalva, hogy az emberek szeressék őket. Azt hiszem, hogy érzékelhető a különbség egy valóban empatikus ember és egy úgymond "empata" között. Ebben a stádiumban az "empata" azért akar a másik kedvébe járni, hogy cserébe szeressék őt. Bizonyára másoknak nehezen ismernék be, hogy ez a valódi motiváció. Szent meggyőződésük, hogy ők csak ki akarják fejezni, hogy mennyire kedvelik az embereket. Az "empata" meg van arról is győződve, hogy van a birtokukban valami nagyon értékes dolog, amit meg kell osztaniuk másokkal, és ez nem más, mint saját maguk.

A jóság azonban nem olyan hibátlan, mint a jó szándék. A spiritualitás egy nagyon jó alap, amit fel tudnak használni arra, hogy visszaigazolást nyerjenek saját tévképzetükkel kapcsolatban. Itt a spiritualitásnak értéknövelő funkciója van, melyekkel magához tud vonzani másokat. Dióhéjban: szükségük van arra, hogy szükségük legyen rájuk. A gondos szülő szerepét öltik magukra. Ha kell, segítenek a párkeresésben, állásközvetítésen át egészen a lakberendezéséig bármiben. A bensőséges beszélgetéseik pletykálkodássá silányulnak. Kézzelfogható reakciókat keresnek. Amint egyre jobban félnek attól, hogy nem lehet őket szeretni, úgy kell egyre több abból, hogy hinni tudjanak az emberek szeretetében. Azt gondolják, hogy ők tudják a legjobban, hogy a többi embernek mire van leginkább szüksége. Hízelgő számukra, ha guruként kezelik őket. Ha nehezen tudják elismertetni önmagukat, akkor agresszívvé válnak. Úgy gondolják, hogy az is a méltóságukat növeli, ha szexuális vonzalmat tudnak ébreszteni másokban. Mágnesként tapadnak minden olyan helyzetre, amire azt gondolják, hogy szükség van rájuk és szeretik őket. A valóban közelükben állókban ez azt az érzést válthatja ki, hogy cserben hagyták őket. Ironikus fordulat, ha végiggondoljuk, mekkora szükségük van az elismerésre.

Az "empata" túl egészségtelen ahhoz, hogy valódi segítséggel tudjon szolgálni, ennek ellenére képtelen leállítani magát. Ezzel csak még jobban belehúzzák magukat egy ördögi körbe, és aláássák a saját egészségüket. A valóban beteges "empaták" meg vannak győződve arról, hogy mindenki elhagyta őket. Egy "neurotikus empata" valószínűleg akkor sem ismerné fel a valódi szeretetet, ha bele akarna éppen fulladni.

Ezt az írásomat RisleyAddix blogja ihlette, "A bárányok kamuznak?". Mivel nem vagyok VIP, így nem tudtam reagálni a belinkelt "Az empata és a nárcisztikus személyiség találkozása I." cikkre sem, ami egy oltári nagy blődség szerintem. Két teljesen összefésülhetetlen személyiségtípust vesz alapjául, amit nevezhetünk "Segítőnek" és "Kihívónak". A hiba a képletben szerintem ott van, hogy összefésülhetetlen személyiségtípusokat címkézünk fel "Nárcisztikus" és "Empata" jelzőkkel, és ezeket állítjuk egymással szembe, de nem nézünk jobban a dolgok mögé. Ez ugyanaz a kategória, mint hogy a "Megfigyelőket" skizofrénnek címkézzük.

Tehát a helyes definíció szerintem az "Empata" esetében az, hogy egy "Segítő", akinek kibillent az egészségtelen felé a személyisége, míg a "Nárcisztikus" egy "Kihívó" típus, akinek szintén problémái vannak, de ha nem lennének, akkor sem lehetne őket összefésülni sehogyan sem. Az egyik menjen jobbra, a másik meg balra!

Ha már kiveséztem az "empata" karakterét, lássuk mi a helyzet a "nárcisztikusokkal".

Először is azzal kezdeném, hogy különbséget teszek nárcisztikus személy, és nárcisztikus személyiségzavar között. Utóbbival szakemberhez kell fordulni, míg az előbbi egy konkrét személyiségtípus.

Jung A lélektani típusok írásában (71-73. ford.: Bodrog Miklós) elég pontos leírást kaphatunk a vezető személyiségről, ami az extrovertált intuitív típusnak felel meg. Véleményem szerint tévesen ez a típus szokta a nárcisztikus címkét megkapni. Jung azt írja;

"Sem ész, sem érzelem nem tarthatja vissza, nem rettentheti el az új lehetőségektől, még ha az netalán ellene is van addigi elveinek. ...Környezetének boldogulására alig van tekintettel. Hogy az vagy ő fizikailag jól érzi-e magát, az ő szemében nem nyomós érv. Ugyanily gyér tisztelettel viseltetik a körülötte élők meggyőződésével és életszokásával szemben, s ezért gyakran erkölcstelen és kíméletlen kalandornak számít... Aligha kell magyarázni, hogy az ilyen típus mind nemzetgazdaságilag, mind pedig a kultúra előmozdítójaként igencsak jelentős. Ha jó természetű, vagyis nem túl önző hajlamú, akkor tőle indulhat ki mindenféle kezdeményezés, vagy legalábbis támogatóra találhat benne, s ezzel nem közönséges érdemeket szerezhet..."

Tehát ez a típus elég nyíltan agresszív, még egészséges formájában is, amolyan ösztönlények. Pontosan beleillik a modern társadalom vezető személyiségtípusába. Néhány konkrét példa; Martin Luther King Jr., Franklin Delano Roosevelt, Pablo Picasso, Marlon Brando, Donald Trump.

Ők azok az irányítók, akik ki akarják próbálni akaratukat a környezetükön is. A motiváció abból a félelmükből fakad, hogy tehetetlenné válnak a könyörtelen világgal szemben. Többször írtam már arról, hogy az elidegenedés, mint norma a mai világban szinte teljesen természetes. Az ontológiai biztonságérzetüket rengeteg ember veszélyeztetve érezheti. Az extrovertált intuitív típusnál sincs ez másképpen. Ugyanazok a veszélyek leselkednek ránk, csak másképpen éljük meg őket.

Ha a "Vezető" típusúak céljai túlmutatnak önmagukon és a közjóra irányulnak, akkor akár bizonyos mértékű történelmi nagyságra is szert tehetnek. Azonban már Jung is utalt rá, hogy hajlamosak az egocentrizmusra. Ha elragadja őket a saját énjük, és szembefordulnak az emberekkel, mintha csak a többi ember boldogulása azt jelentené, hogy az ő jólétük nem lehet teljes. Alapvetően az alárendeltségtől félnek, attól, hogy mások irányíthatják őket. A világot kíméletlenül önzőnek tartják, és nem akarnak alulmaradni. Ez részben egy teljesen normális emberi reakció, ha az ember ontológiai biztonságérzete forog kockán. A gond csak ott teljesedik ki, ha ez a félelem alaptalan. Így a személyiség elhajlik az egészségtelen felé és joggal süthetik rá a nárcisztikus billogot. De ettől még nem beszélhetünk személyiségzavarról.

Van egy kulcsélmény ezeknél a típusoknál, méghozzá az, hogy egy válságos pillanatban rájönnek, hogy nem szabad annyira nyíltnak lenniük, és nem érezhetnek olyan hevesen. Ez az a kulcsélmény, ami arra ösztönzi őket, hogy megeddzék magukat. Ha például félnek a víztől, elmennek búvárkodni valahová.

Nagyon érdekes, és fontos a szülői orientáció. Valahogy nem alakult ki olyan kötődés a gondozó szerepet betöltő személlyel, mint másoknál. Amolyan kiegészítő szerepkörben tetszelegnek. Azt hiszik, hogy nekik nincsen szerepük, ezért keresniük kell egyet. Azt gondolják, hogy nekik erős egyéniségnek kell lenniük, akik nagy problémák megoldására hivatottak. Éppen ezért összefésülhetetlen egy párkapcsolatban egy gondoskodó típusú partnerrel. A szeretet nem szeretet, hanem szeretetéhség lesz, a vágyak pedig nem azonosak a valódi szeretettel. A helytelenül felcímkézett nárcisztikusaink is képesek bűntudatot érezni, de ellenállnak, neki mivel úgy gondolják, hogy az a gyengeség jele.

Ha jobban a dolgok mögé nézünk láthatjuk, hogy az általunk nárcisztikusnak gondolt embereknek is megvannak a saját problémái. Ha felismerjük, hogy mivel állunk szembe, a helyén is tudjuk kezelni ezeket az embereket is. És nem címkézzük fel őket semmilyen nem odaillő címkével. Egyszerűen csak kihívók, vezetők és extrovertált intuitív típusok. Ennyi és nem több.