Egy óriási erdő közepén találom magam, melyet sűrű köd borit. Épségben vagyok, semmi bajom.  Egyedül vagyok, teljesen elveszettnek érzem magam a fák rengetegében és sehol egy ösvény, amin elindulhatnék. Nem ismerve a terepet és annak veszélyeit úgy döntök ösztönös megérzés alapján indulok neki, hogy kitaláljak innen. Fenyegető csend szegül társamként utam során. Minden egyes léptem rezzenéstelen próbálom megtenni, mert nem tudhatom milyen vadorzók lakoznak az erdő mélyén ahol épp bóklászok.

Az orromig se látok szinte ebben a sötétben és a körülöttem lévő fenyegető csend hatására belső félelmek ébredeznek bennem melyek nem hagyják nyugodni elmém. Utam során egyre nagyobb nyomás nehezedik mellkasomra amit a félelem generál. Mély levegővétel közepette próbálom megnyugtatni elmém. Emlékszem kis koromban mikor mindig féltem valamitől nem a fantázia megcáfolása az, ami segített felül kerekedni hamis félelmeimen. Ennél sokkal egyszerűbb megoldást találtam. Észre vettem magamon minden egyes alkalommal, amikor féltem, nyomás nehezedett rám sűrű kis levegő után kapkodtam. Ezért hát az ellenkezőjével igyekeztem orvosolni a helyzetet. Mély, de lassú lélegzetvétellel nyugtattam elmémet, hogy nincs mitől félni és máris bátorságot tudtam meríteni bármi is volt az, ami rettegésre késztetett.  

Egyre bátrabban lépkedek nem figyelve a zajra, amit keltek ezzel. Magabiztosságom óvatlanságot szült, aminek súlyos következményei lehetnek. Az egyik következmény épp előttem lépked. Fekete, négylábú bestia. Sárgás-barna izzó tekintete rám szegeződik és nem veszi le rólam. Fenyegetően néz rám, megsértettem a territóriumát azzal, hogy ide merészkedtem. Ha módomban állna valahogy a tudtára adni, hogy nem áll módomban bántani megtenném de nem értek a ragadozók nyelvén ezért csak némán állok. Érzem legbelül, hogy itt most harc lesz. Mondanám, hogy utálom ezt az érzést, de hazugság lenne. Nekem is támadt miután alaposan felmérte az erőviszonyokat. Kezeimmel igyekszem hárítani a támadásait, de nem járok sikerrel. Belém vájja körmeit a mellkasom tájékán. Mélyen megsebzett ami fáj nagyon. Elkezdtem ütni ököllel, hogy eresszen, de nem enged. Ennek hatására előtör belőlem az ösztönös vadállat. Eleresztve mancsait hagytam, hogy minél jobban nyúzza sebem miközben jó közel húztam magamhoz szinte már öleltem mikor beleharaptam eszeveszett pillanatomban. A hang, amit kiadott szörnyű volt de a túlélésért megkellett tennem. Eleresztett és meghátrált. Én is féltérdre rogytam, mert a józanész ismét úrrá lett rajtam és belém hatolt a fájdalom, amit harc során nem éreztem. Feltekintek a meghátráló bestiára. Mielőtt eltűnt a sűrű rengetegben egyszer visszanézett rám. A sebzett vad tekintete mindent elárult, ami nem volt más mint csalódottság, kudarc, sebzett önbecsülés érzete. Egyikünk sem nyert ezzel a virtuskodással. Csak a sérelmek maradtak mindkettőnknek és a magány.

Mellkasomat vér áztatja és még mindig nem tudom hol vagyok. Folytatom utam, de egyre kimerültebbnek érzem magam, aminek a vérveszteség is lehet az oka. A fájdalom, amit érzek, olyan depresszív delíriumba ringat, amiből nagyon nehezen kecmergek ki. Megállok hát pihenni egy kicsit, erőt gyűjtök és folytatom utam. Az éjszaka ragadozói a vér szagára gyülekeznek, ezért nagy szarban vagyok. Pihenés alatt felfrissítettem elmém és fizikai állapotom is próbáltam az adott helyzethez mérve a legjobb állapotba hozni. Felkerekedek és tovább állok. Minden egyes léptemmel elvesztek egy darabkát civilizált énemből és a túlélési ösztön veszi át helyét. Nem engedhetem meg, hogy áldozatként tekintsenek rám a sötétben lappangó lények. Egy belső megérzés azt súgja sok bestiával fogok még találkozni utam során és akárhogy is akarok nem fogok kijutni innen az éjszaka leple alatt. A hazajutást csak a hajnal hozhatja magával, ami még nagyon messze van. Addig is haladok előre és félresöpröm az összes rám támadó vadorzót. Most is előttem lépked kecsesen egy veszélyes példány, de a helyzet ezúttal más. Prédaként indultam neki az utamnak, de most vadászként lépkedek én is a bestia elött. Megélem e a hajnalt? Nem tudom!