Tisztelt Olvasóink! A következő kritika nyomokban alpári vagy esetlegesen trágár kifejezéseket tartalmazhat, amik a szolid cenzúra keretein belül még elfogadottak, de ez nem jelenti azt, hogy nem zaklathatják fel az érzékeny lelkű személyeket. Ezt kérjük, hogy vegyék figyelembe a cikk olvasásának megkezdése előtt!
Ergo: mi szóltunk, hogy ez csúnya lesz…

„Vagy ő, vagy én, de kettőnknek kicsi e lét” – vágtam az asztalra és csaptam fel a könyvet, hogy „namostaztánmajdjólmegmutatom”. Mit nekem egy könyv, ah, legyűröm! Aztán a 22. oldalon, amikor is megjelent belső istennő – annyira reménykedtem benne, hogy a kritikus három nap alatt elhalálozott, de tényleg, még meg is sirattam… volna… vagy legalább ha elrabolják, vagy Hawaii-n nyaral Cuba Librét szürcsölgetve – fülemet-farkamat behúzva kullogtam el, hogy ezt nekem bizony fel kell dolgoznom.
Kellett egy nap, mire eljutott a tudatomig, hogy ezt én tulajdonképpen komolyan gondoltam, és tényleg el fogom olvasni. Lepergett lelki szemeim előtt a jelenet, hogy ülök a kandalló előtt a hintaszékben, december van, odakint hull a hó és még mindig csak a 100. oldal környékén járok. Na, ez majdnem bejött, mert be kell vallanom nőiesen, hogy négyszer – NÉGYSZER! – aludtam csak el az első négy fejezet olvasása közben
Most pedig itt vagyok a 423. oldalnál, van hátra még 147 oldal és EMBEREK, EBBEN TÖRTÉNIK VALAMI! megszólaltak a mennyei kórusok odafent az égben és éneklik a Hallelujah-t Nem, most tényleg komolyan mondom, van cselekménye a könyvnek. Jóóó, még mindig pocsék és ponyva és a hároméves unokatesóm kezébe sem adnám, hogy hempergesse meg a homokozóban vagy rituális növényáldozat bemutatásához sem használnám, de látható/érezhető/tapintható fejlődés van az előzőhöz képest. A szürke ötven árnyalatával az volt többek között a gond, hogy nem történt semmi, és akkor a szexről beszéltek, vagy történt valami, és az akkor maga volt a szex. De most más a helyzet.
Mivel azonban egy jó – egy pocsék meg pláne! – kritikus előbb olvas, aztán értékel, így kiteszem a „Coming soon” táblát és maximum két óra múlva visszanézek.

Na, nem is volt olyan rossz, igaz? alteregóim nagyon csúnyán néznek rám
Most mi van, volt benne értékelhető történés, vagy nem? fogvillantás
Oké, oké csak szívattalak titeket, nyugi. Öregem, mit kell itt mindent mellre szívni rögtön?
Szóval, vázolom, hogy mi a kiindulási alap: főhőseink az előző rész végén összerúgták a port, három napig szenvedtek, de Ana barátjának – tudjuk, José – régen elfeledett fotókiállítására már együtt mennek. Nem mesélem tovább a sztorit, mert akkor már átcsúsznánk spoilerbe, és azért nem tartom a hátamat.
Inkább darabjaira szedem eme irodalmi alkotásnak egyáltalán nem nevezhető könyvet. Kezdjük ott, hogy a belső istennőzéssel, az ötven árnyalatozással és a „szent tehén!”, „szent szar!” és „szentséges basszantyú!” kifejezésekkel és egyéb változataikkal nem vagyok hajlandó szembenézni. Nem, egyszerűen nem, mert félek, hogy az még az én harcedzett lelkemet is megnyomorítaná.
Tulajdonképpen mit lehet elmondani egy olyan könyvről, aminek az első részétől már kivert a víz? Azt, hogy én tényleg próbáltam szeretni, felépíteni a kapcsolatunkat, de olyan mértékben negatív véleménnyel vagyok róla, hogy azt elmondani sem tudom. A karaktereket nem tudtam megkedvelni, mivel drága jó egoista se… – nem beszél csúnyán – Christianunk még a legképtelenebb helyzetben is képes lelkiismeret-furdalást okozni Anának, aki ezt hagyja. Némi jellemfejlődés történik hőseink részéről – mindketten tudnak már engedni bizonyos dolgokban –, de ez azt hiszem, el is várható amiatt, hogy milyen irányt vesz a kapcsolatuk. Viszont meglepő módon mind Ana, mind Christian hajlamos átesni a ló túloldalára, és felvenni pár jelenet erejéig a másik szerepkörét, ami abnormális. Egy domináns pasi ne játssza meg a behódoltat, és a szende kislány ne csattogtassa az ostort tűsarkú bőrcsizmában. Ennyi.

James írónő stílusának jellegzetessége, hogy elnevez egy tárgyat vagy személyt valahogyan és így emlegeti, ha szóba kerül. Ez mind nagyon aranyos és egyszer-kétszer még belefér a történetbe, de amikor ötszáz oldalon keresztül csinálja ezt, akkor az már átcsap az idegesítő kategóriába.
Giccses jelenetekben is bővelkedik a könyv, vegyük csak példának okáért a titokzatos jótékonysági álarcosbált – értelmet nyert a könyvborító, éljen! – vagy a romantikus hajókázást. Valahogyan meglettem volna ezek nélkül a fejezetek nélkül, de megeshet, hogy ezzel csak én vagyok így.
A hajamat téptem, amikor a könyv felénél már vagy háromszázadjára ecsetelik egymásnak, hogy mennyire szereti egyik a másikat és soha ne hagyják el egymást stb. Eddig úgy tudtam, hogy egyikőjük sem zakkant és felfogják már az elején, hogy mit jelent, ha azt mondják, hogy „szeretlek” és ezt meg lehet ismételni úgy száz oldalanként, de tizenként nem kéne… A 415. oldalon jutottam el arra a pontra, hogy ha még egyszer elkezdik bizonygatni bekezdéseken keresztül, hogy mekkora szerelem és béke van, akkor csukafejessel kiugrom a második emeletről. A 431. oldalon nyitottam az ablakot.
Volt egy pontja a könyvnek, ahol viszont el kellett gondolkoznom, és komolyan átértékelni a dolgokat, ezt pedig egy apróbb spoiler nélkül nem tudom leírni. Ez viszont nem lenne mindenkivel szemben fair, így ezt a részt csak a kijelölés után láthatják azok, akiket nem zavar egy kis előtudás.
A regényben feltűnik Christian egyik régi exe, Leila, és van egy jelenet, ahol beleláthatunk az ő lelkébe és megtudhatjuk, hogyan viselkedik egy igazi alávetett. Mi történt vele azok után, hogy befejeződött kapcsolata Mr. Greyjel és milyen mélységben hagyott rajta nyomokat ez a viszony? Ana egyszerűen úgy jellemzi őt, mint egy bukott, légies szellemet, aki csupán félig ember. Tényleg nyomoríthat meg valakit ennyire egy minden érzelmet nélkülöző megállapodás? Elgondolkodtató.

Komoly gondolatok vége és kénytelen vagyok visszatérni egy nyúlfarknyi időre a belső istennőhöz, mert efölött a megmozdulása felett nem tudtam minden szó nélkül elsiklani. Ana belső istennője rózsaszín tollboában és gyémántokkal riszálja magát. Ez volt az a pillanat, amikor vérengző alteregóm shotgunnal a kezében megjelent és igazságot osztott. Rambina eltűnik, next bekezdés.
A félrefordítások most nem voltak annyira zavaróak, viszont a könyv hemzsegett a helyesírási hibáktól, amik roppantmód felbosszantottak. Tologatták ide-oda a mű megjelenési határidejét, és azt gondolná az ember, hogy még az utolsó simításokat végzik el rajta, de csak én reménykedtem ebben.
Zárszónak annyit, hogy természetesen el fogom olvasni a harmadik részét is, csak azt nem tudom, hogy abban mégis mit írt meg a kedves írónő… Mert hogy ebben minden jelentősebb esemény megtörtént, az egyszer biztos.
Nekik ajánlom: öhm… huh… izé… Következő kérdés?