Ha a kettőt eggyé teszitek, a belsőt olyanná mint a külső, a külsőt mint a belső, a fölsőt mint az alsó, a férfit és a nőit egyetlenné teszitek, hogy a férfi ne legyen férfi, sem a nő nő; ha szemek helyébe szemet, kezek helyébe kezet, lábak helyébe lábat tesztek - akkor fogtok bemenni.
(Mt 18,3; Mk 10,14)

Hogy hová? Az Ő királyságába. Részlet Tamás Evangéliumából. Ez a királyság nem akkor jön el, amikor várják, és nem akkor amikor mondják. "Mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni; úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak." Egy nyelvet beszélünk. Minden kezd világossá válni. Olybá tűnik az Újszövetség egy amolyan eksztatikus élmények összessége, amit sokan képesek át is élni. Elfogadja-e ezt a modern hitfelfogás? Bizonyára el.

Feszültség volt a levegőben. A 3 éves kislánynak, aki kizuhant az ablakon, aznap volt a temetése, ezért az éjszakai műszakvezetőt a főnökasszonyom helyettesítette. Rákerestem az esetre, de túl sok találatot hozott a google. Egy kiesik itt, a másik ott, a harmadiknak alkohol is van a vérében. Már nem is tudom pontosan melyik hírt kerestem. Azon az éjszakán teljesen elvesztettem az időérzékemet. Szerintem nem is dolgoztam, csak a legalapvetőbb feladatokat csináltam meg, és végig a telefonomat nyomkodtam. Írtam. Most visszaolvasva, szörnyen meg lehettem rémülve. Valami olyasmi tévképzetem támadt, hogy más dimenziókban képesek vagyunk kommunikálni más embereken keresztül. Kerestem a kiscicámat, és megtaláltam. Mivel ez egy számomra ismeretlen terep volt, kellő óvatossággal közelítettem felé. Itt nem lehetek domináns, mert ez az a macska, aki kikaparhatja a szemedet. Nem találkoztunk egész éjjel, csak éreztem a jelenlétét. Elképesztő ötleteim támadtak, és ezt különös módon a környezetem tudtára is tudtam hozni úgy, hogy meg is értsék azt. Ez az, ami a belépésem előtt lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Hogy egy nyelven tudjunk kommunikálni.

A szüleim már hónapok óta támogatták egy jó barátjukat, akit mostanra szinte teljesen felemésztett a rák. Éreztem, hogy közel a vég. Anyám arra kért, hogy menjek, és búcsúzzak el az illetőtől. Én is haldoklónak éreztem magam, és nem vagyok képes szembe nézni önmagammal a halálos ágyamon. Apám elmesélte, hogy amikor nagyapám meghalt, Ő nem volt képes megnézni a halott tetemét. Egyszerűen csak úgy akarta megőrizni az emlékezetében, ahogy fiú emlékszik az apjára. Ez az én gyengeségem. Nem vagyok képes szembenézni a halállal.

Volt egy periódus az életemben, amikor nagyon szenvedtem az élettől. Pontosabban a haláltól. Miért kellett egyáltalán a világra születnem, amikor én ezt nem akartam? Azért, hogy aztán valamikor vége legyen? Túl szép az élet ahhoz, hogy csak úgy ott lehessen hagyni, ha már benne vagy. Engem soha senki nem kérdezett meg, hogy akarok-e élni. Azt hiszem, emiatt haragot érzek a szüleimmel szemben.

Azon az éjszakán úrrá lett rajtam a katatón tehetetlenség, és paranoia. Túl sok mindent fojtottam el magamban eddig, és most ez visszájára fordult. Álomszerűnek éltem meg az egészet, mintha villámok csaptak volna belém. Statikus elektromossággal voltam túltöltve. Pontosan éreztem, hogy a lélek elhagyja a testet, és valamiért engem választ magának, hogy még néhány utolsó információt itt hagyjon az utókor javára. Beleértve a szüleimet, és a gyerekeimet.

Egy kislány temetése reggel, és egy haláleset éjjel, amit éreztem. Éreztem, ahogy felszáll a lélek, és egy utolsó üzenetet hátrahagy nekem. Nem vagyok képes szembenézni magammal, de a halál szele így is elér. Nincs menekvés, ezt a bőrömön érzem. Úgy játszom a valóság kártyajátékán, hogy nincs a kezemben egy igazi kártyalap sem. És erre csak akkor jövök rá éjjel, amikor mindenki alszik már. Arra kérnek a hangok, hogy egyetlen egy gondolattal fizessek nekik a máért. Egy gondolat, ami csak az enyém, belőlem fakad, és valakinek reményt adhat. Bizonytalan vagyok, hogy élő emberként, aki viszonylag még elég fiatal a halálhoz, képes legyen hozni az elvárt normát. Egy nap, egy gondolat. Micsoda kérés ez? Elárulom vele önmagam. Csak egy utolsó senkiházi, besúgó buzi leszek. Ezt kéri tőlem.

Apám él. Van, hogy nem tudok a szemébe nézni, még így sem. Az élet, amit választottam, messze távol áll attól, amit elképzeltek nekem. De én mást képzeltem. Sokat voltam magamra hagyva, és a fantáziám automatizálta magát. Ha eksztatikus élményről kéne vallomást tennem, hát van éppen egy-kettő. Fontos szerepet játszik az életembe. Nem csak a mesék világában, de a hallucinációimban is megjelent apám. Egyszer csak belépett az ajtón, és vicces hangokat kiadva, végigbillegett a szobán. Majd kiment, aztán ismét végigbillegett. Látszólag semmi jelentősége nincs, de azért ez mégiscsak egy hallucináció volt. A mai napig egy telefonhívást követően csak úgy bebilleg a lakásomba. Angyalokat sosem láttam. Nem sikerült hiteltelenné válnia, még akkor sem, amikor a mélypontját élte meg.

Viszont megindultam az abszolút pokol felé, amiben nincs szerepe az elképzelt valóságnak. Ahol a zenéket fejben alakítod át, és a síkban is megjelennek neked. Kiélhetem minden vágyam, hogy szállhassak egy kicsit.

Jaj Istenem, mi lenne velem a Punk nélkül. Azt hiszem, hogy teljes mértékben egy konzervatív anarcho identitás vagyok. Nem vagyunk sokan, de azért vagyunk egy páran. Hogyhogy nem, még talán a BDSM-ben is találkozhatunk ilyen partnerrel. Van, aki folyton csak improvizál. Egy különös képesség kell ahhoz, hogy egy ember csak úgy improvizálva élje az életét. Érdekes történet R.D Laing életében, amikor egy skizofrén betegét maga vendégelte meg. Szóval a szitu az az volt, hogyha a pszichiátrián marad az ipse, akkor biztos kiégetik az agyát elektrosokkal, vagy kibasszák a fejének egy köbméterét, ezért megszólalt Laingből az ember. Magához vette a skizofrén betegét egy hétre. Érdekesmód a "beteg" akkor volt tünetmentes, amikor jazz zenét hallgattak együtt.

Egyébként a pszichiátrián egy rohadt undorító alak volt, aki folyton maga alá szart, és bűzlött a szarszagtól. Örülnék ha használnád a linkeket és felvennéd a ritmust!

Köszönöm!

Szóval azon az éjszakán történt valami, ami túltesz minden józan érzékelésen. És az a bizonyos állapot még 10 napon keresztül kísért. Azt mondtam már, hogy gondjaim vannak a feltámadással? Kérlek kedves olvasó, hogy mondj valami bíztatót, ezzel kapcsolatban!

Ez az, ami éppen kell,
repülök a gyógyszerrel
ez az adag éppen jó,
ez az anyag éppen jó

Hol vagyok nem vagyok
hol vagyok, hol nem vagyok

Villámlás ébreszt altató altat
egy hangot hallasz egészen halkat
Szétrobbantam már nem vagyok
de a hangomat még hallhatod

Még hallható vagyok a hangzavarban
Még hallható vagyok, már hallhatatlan
Ha hallgatnál, most hallhatnál
Ha hallgatnál, megtalálnál

A hang lassabban terjed a halálnál

Ez az, ami éppen kell,
repülök a gyógyszerrel
ez az adag éppen jó,
ez az anyag éppen jó

Összeraknám a testem
egy egy másik égi testen
Ha hallgatnál, most hallhatnál
Ha hallgatnál, megtalálnál

A hang lassabban terjed a halálnál

Fiam, most már elég nagy vagy ahhoz... Valahogy így kezdődött a mondat, amikor felvilágosítottak anyámék arról, hogy a Jézuska nem létezik. Ők csinálták az egészet. Gondolhattam volna, mert angyalokkal még sosem találkoztam. És amit kívántam az se valósult meg soha, soha, soha.

Olyan korba léptünk, ami a bizonytalanságunkra épült fel. A kőszikla, amire alapokat húzhatnánk, nem létezik. Azon az éjszakán valódi démonokkal találkoztam, akik kényükre-kedvükre szórakozhatnak velünk, mert felkészületlenül léptem be a világukba. A mátrix kirakósai lehullni látszottak. Furcsa alakzatokba jelennek meg a kollégáim. Kis állatok formájában. Van mókuska, van kiscica, nagycica, kiskutya, és nagykutya. A számok összekavarnak. 4 vagy 1984, már nem tudom, de azt hiszem, az utolsó autó rendszáma az utóbbi volt. De az is lehet, hogy csak az ablakra volt felírva. Minden stre ott volt valahol. Miért pont Orwell?

Hasonló utakat járunk be apáinkkal. Nyugodtan szembenézhetek a haldokló apámmal, aki a hallucinációimba is ott van élénken. A fantázia valósággá vált. A zöld törpe, aki különleges kalandokat élt át. Jancsi és Juliska, akik megszívatják a boszorkányt. Kit érdekel a valóság, ha gondolatban bármi lehetsz? Ezt tőle tanultam.

De nem vagyok semmi, azon az éjszakán elpusztulni éreztem magam. Ki sem mozdultam a vackomból. Minden nap csak egy gondolat, ami előrébb visz, de mi van, ha nem lesz több gondolatom? Rombolás, háború, és halál, az idő és a változás kérdéseivel foglalkoztam. Hát ennyi maradt nekem. A megnyugvás és a szeretet már egy sokkal nehezebb lépcsőfok.

Lehet, hogy apám akkor tipegett be, amikor engem haldokolni látott? Csak hallucináció, a megmérgezett agyam reakciója, nem a valóság. Még ha annak is tűnik, ez csak tévképzet.

Nem segítettem a kollégáimnak, ezért megszóltak engem. Mi az, hogy csak úgy lopom a napot? Káli és Durga csaptak össze, ők pedig csak amiatt siránkoztak, hogy én nem segítem őket. Ott rohadjon meg az egész, ahol van! Talán túl segítőkész voltam velük az utóbbi időben. Amíg az egyik énem nappal éli az életét, addig a másik éjjel. Potenciálisan veszélyesnek bizonyult az éjszakai énem, ezért mindent megtesznek, hogy ez ne bukkanhasson a felszínre.

A tudatvesztés következő stádiumába érkeztünk a Magyar Rapszódiákhoz.

Úgy indul mintha a saját koporsónkat cipelnénk az előre kiásott sírhelyünk felé. Nem jó kedvünkből tesszük ezt. Egyetlen egy gondolat jár a fejünkben, hogy miért kell, hogy így legyen. Szép komótos lépésekkel haladunk előre, büszkén. Nem más ez, mint a saját temetésünk. Kínunkban örömtáncot járunk. Ennél már rosszabb nem is jöhet. Nincs is szebb dolog büszkén, felemelt fővel meghalni. A főnix madár szárnyra kap és elszáll. Sebzett szárnya miatt zuhanórepülésbe kezd, mint egy kilőtt repülőgép, saját maga körül forogva zuhan a föld felé, könnyedén.

De újra csak a komótos léptek a sír felé, tetőtől talpig sárban, a szakadó esőben. Már csak néhány lépés, alig bírjuk a saját súlyunkat a hátunkon. De haladni kell. Muszáj. Ez van megírva, ez a sorsod. Itt már semmi jó nem érhet minket. Menni kell és ennyi. Próbálod győzködni magad, hogy ez nem igazságos, ennél többre vagy elhivatott. De nem. Igazság nem létezik. Nézz előre, és fogd meg magad! Állj meg és nézz a mélybe! Mit látsz? Ürességet.

Megérkeztünk. Most ébredünk rá, hogy ez nem más, mint életünk zenéje. Még innen is képesek vagyunk szárnyalni egy nagyot. Nem is akármekkorát. Képesek vagyunk kinevetni az egész világot. Picit hamisak vagyunk, de éberek. Ha majd én megmutatom, mi van bennem, csak ámul és bámul a világ. Gyere kapj el ha tudsz, én vagyok a gyorsabb! Ilyen a magyar virtus!

Hatalmas hanggal és felfelé tartott fejjel táncolunk mindannyian. Nyoma sincs a gyásznak, csak a büszkeség és az erő, ami dominál. Az ego egy hatalmas fém kocka, amit képtelenség megsebezni. Ezt a fém kockát egy pillanatra megsimogatja a lágy szellő. Nagyon hangosan tűnik el a semmibe, és egyszer visszanéz szigorú tekintettel.

Köszönöm szépen! Én látom a zenét. Ez nem mindig kellemes. Hajnalban kialvatlanul értem haza, és anyám közölte velem a hírt, hogy az éjjel meghalt a barátjuk. Én csak annyit mondtam, hogy tudom, és elérkezett az idő, amikor nektek kell a gyerekeitekre figyelnetek. Ezt nem én mondtam, hanem nagyapám. Apám ezt jól tudta, összerezzent és elvonult a szobájába. Felismert engem. Most kell szembenéznie azzal, akivel a halála előtt nem tudott. Velem. Nem hiszek a feltámadásban. Ezt legbelül tudja ő is. Holnap, amikor búcsút veszek a lányomtól. Csak annyi üzenetem van, hogy ne higgyen el mindent, amit a felnőttek mondanak neki.