Az osztálytársaim anno olykor elég hangosan vitatták meg a szexuális és kapcsolati életüket, amik hatással voltak rám (természetesen mindenkire hatással van a környezete), továbbá alapból ott van az emberben egy sztereotípia arról, hogy milyennek is kell lennie egy „jó” kapcsolatnak, milyenek a felek az adott szerepkörökben, hiszen annyit hallunk és / vagy olvasunk erről a témáról… Nos, mindezeknek (is) köszönhetően évekig nem akartam / nem voltam hajlandó tudomást venni a szubmisszív és kicsit mazochista oldalamról, ugyanis mindenhol azzal találkoztam, hogy abnormális! – Sosem voltál normális, bár tény, hogy megpróbáltak téged is konfekció méretre szabni...

A szubmisszív karakterekről és a mazochizmusról egyaránt olyan képek voltak a fejemben, amiket ellenzek – itt megjegyezném, hogy akkoriban nem olvastam utána a témának, nem ástam bele magam, így számomra egy szub idiótának hatott, olyan valakinek akin mindig minden csattan, aki tűri, hogy a másik folyamatosan bántsa / terrorizálja... egy olyan valakinek láttam, aki hiányt szenved az önállóságban és még azt is meg kell neki mondani, hogy mikor vegyen levegőt. Egy lábtörlőt láttam csak ebben az egészben, aminek a létezését a másik fél teljesen természetesnek találja és úgy is kezeli, nem mellesleg visszaél a másik adó lényével, kihasználva azt. Valami olyannak láttam, ami rossz, ugyanis engem pont az ellenkezőjére neveltek!*

És akkor vagyok én, aki ennek az egész szub izének az ellentéte! – Gondoltam, de... Tényleg? – Na jó... részben...
Nekem az ég világon senki nem parancsol(hat), a szüleimnek is sikerült a tudtára adnom, hogy szeretném azt csinálni, amit én akarok! Elfogadták. Én igenis önálló vagyok, arra neveltek, hogy soha ne legyek senki adósa, lekötelezettje, ne kerüljek kiszolgáltatott helyzetbe, mindig legyek figyelmes! - Fedezned kell magad kisanyám! - Mondjak valamit, de ne túl sokat és ne hagyjam soha senkinek, hogy (meg)bántson. - Nem is lehet csak úgy bántani engem... azaz de, de mindennek ára és következménye van. - Hihihi

Volt egy igazán rossz tapasztalatom a kapcsolatok terén, ami miatt elhatároztam, hogy még jobban oda fogok figyelni – és tényleg – mert engem nem fog még egyszer senki kihasználni és főleg nem fogok magamnak ártani, magamat mérgezni a képzelgett „ideális” szerepekkel és tökéleteséggel. Ezért (is) a túlzott(?) figyelmesség, a folytonos agyalás.
A sztereotípiáknak köszönhetően egy olyan szerepbe kerültem, ami kívülről nagyon szépnek látszott... viszont ha jobban szemügyre vesszük... – Rendben... valahol magamnak köszönhetem. Akkor még rendes(ebb) voltam. - Naív voltál, ennyi! - Pontosan.
És akkor még meg sem említettem a lázadósdit, amit nem tudok kikapcsolni. – Deee... – Persze olykor úgy tűnhet nem sok esze lehet ennek a részemnek... kamu. Van, csak egyszerűen a „ne nyomd meg a piros gombot” hallatán / láttán nem bírok magammal... – A múzeumban is ki volt írva, hogy tilos a szobrokat tapizni... természetesen, akit lehetett letapiztam, egy-két nagy koponya kapott buksi simit is... milyen hülyeség ez? Olyan emberek értek a szobrokhoz, dolgoztak rajtuk, olyan emberek (gondolva itt az alkotókra) kezeinek a munkái, hogy tilos nem hozzányúlni! Tehát van ez a lázadó is bennem... mindez mégis hol a francban egyezik a szubmisszióval? Sehol. Azaz de, mégis!
Vannak dolgok, amik természetesek a személyiségünkben; elnyomhatjuk, áltathatjuk magunkat de idővel akkor is előjön, ha mi nem akarjuk; és vannak olyan részek, amiket a környezetünk nevel belénk. Ez utóbbiak között elég sok rossz is akad sajnos (mit fognak majd gondolni?). Az egyezés pedig ott van, hogy valahogy mindig az olyan emberek vonzottak, akikben ott van / volt a... dominancia. Épp ezért nem okvetlenül tetszett az húrok feszítése az ilyen embereknél... olykor jó volt érezni a következményeket magamon. De miért? Mert olyan vagyok, akinek azt tanították, hogy harcolni kell és életben maradni, ugyanakkor, olykor jól esik „legyőzve” lenni, amennyiben a másik olyan. Valahogy átfordultak a nemi szerepek; a vaginától, mellektől és egy szoknyától nem lesz valaki nő... ugyanakkor vannak nők, akik olykor igenis szeretnek / szeretnének nőként kezelve lenni, legyőzve lenni, úgy hogy a melletted levő hímnemű egyedben férfit látsz / érzel.
Oké, nem az én világom az irányítósdi, de ha kell, megteszem. Épp ezért... jó amikor nem nekem kell irányítani. Meglehet, hogy mindez annak köszönhető, hogy rengeteg időt töltöttem egy olyan nővel, aki más korból származik. (Nem a középkorra gondolok, csak amikor Ő volt fiatal, a nő kép még valamennyire más volt.)

Persze korábban mindez nem így volt a fejemben; egyszerűen csak kellemes társaságnak éreztem az ilyen embereket, jó volt találni olyat, akiben találtam olyan pontot, amiért fel tudok rá nézni. - Igen, kell és jólesik, olykor felnézni a másikra!

Aztán jött ez a valaki, aki nagyon felpiszkálta a parazsat... és elkezdett pörögni az agyam. Természetesen olvasgatni kezdtem a témában. Abnormálisnak tartottam, nem jó, de valami nem stimmel. Találtam egyező pontokat ebben az alárendelt szerepben és magamban... de nem elég. És nem mellesleg én nem lehetek szub! Ugyanakkor hazugság azt mondani, hogy nem izgat már a gondolata is... a domina szerep pedig... na az végképp nem érdekel. Az még annyira sem passzol... semennyire. Minden / akármi vagyok, unikornis, majom... akármi, de domina az semmiképpen sem. Ha pedig valamit ennyire elutasítok és valamivel kapcsolatban ennyire biztos vagyok, míg a másikon vacillálok... egyértelmű, melyikhez van inkább közöm, függetlenül attól, hogy gáznak éreztem már a gondolatát is.

Meg van a kép, az amerikai filmekből, mesékből, amikor a fiatalok úgy szivatják a másikat, hogy annak tudta nélkül a hátára ragasztják, hogy „Rúgj belém”? Ilyen lennék? Nem. De mégis. A dilemma végeredménye pedig: szubmisszív vagyok, de nem mindenkinek és nem is egyszerű elérni, hogy ténylegesen és igazán megadjam magam, ha úgy tetszik behódoljak.
Tehát nem vagyok az a típus, aki könnyen fogad parancsokat, akinek meg lehet szabni, hogy mit is csináljon. Kérdés nélkül megcsinálni valamit... az nem én lennék / vagyok.
Épp ezért amikor beregisztráltam az egyik ilyen témájú közösségi oldalra, bizonytalanként jelentem meg, az adatlapomon jelezve, hogy szubmisszív hajlamaim vannak.

Végül találtam valaki olyat, aki mellett / hatására a bizonytalanból átigazoltam szubmisszív kategóriába. Megértettem ugyanis a tények állását magammal kapcsolatban. Határozott vagyok – khm... határozott tudsz lenni! Szerintem ezt akartad írni... – önálló, a jég hátán is megélek és feltalálom magam, nem mellesleg én egyfajta szervezett Chaos vagyok, stb... de létezik egy olyan karakter, akinek alárendelődöm – és itt szó sincs a főnök-beosztott, stb. helyzetekről, illetve szerepekről -, továbbá ez az egész nem csak tetszik, de természetesnek is érzem és szeretem. És akkor jöjjön a speciális fűszer az egészhez, a mazochizmus... aminek megint csak meg van a maga szerepe az életemben, de az más téma.

Amikor átváltottam a státuszom, akkor nem volt 1oo%-os ez a kép, viszont azt éreztem, hogy változtatni kell ezen az apróságon. Az pedig, hogy valakinek esetlegesen pár levélváltást követően nem ez fog lejönni... így jártak. - Különben is mi abban a buli, ha mindenkinek "fejet hajtok"?!
A mazochizmus pedig... nem tűröm, hogy bántsanak. Nem vagyok (annyira) hülye. Csak épp van olyan szituáció és ember, akitől ez nem bántásnak minősül, nem mellesleg jól esik. „Szenved valamilyen mentális betegségtől? Nem, nem szenvedek, én élvezem.”

Idővel ez is teljesen letisztult... szexuálisan biztosan az vagyok, amit sokáig elnyomtam, amit sokáig hülyeségnek és betegnek tartottam. *Amennyiben visszatérünk a korábbi elméleteimhez a szubmisszív karakterrel kapcsolatban, valahol tényleg az, mármint idióta, csak épp nem ez a helyzet a BDSM-ben. No ez az, amivel nem voltam tisztában korábban.
Van különbség aközött, akit tényleg terrorban a társa, és ezt az alany kicsit sem élvezi, de megalkuszik valamiért, illetve aközött, hogy ez megtárgyalt keretek között természetes elfogadott, nem mellesleg mind a két félnek kell és mind a két fél örömét is leli ebben az egészben. - Én is csak egy valakinek engedek dolgokat, megvan az ehhez szükséges mértékű bizalom, illetve a tudat, hogy nem figyel rám és nem tesz olyat, ami túl sok lenne. Oké, egy darabig ott volt az a tetves egyszer élsz gondolata is...

Vicces-mulatságos... Azok akik elsőre antipatikusak voltak... valahogy mindig közel kerültem hozzájuk. Ami ellen harcoltam az végül a felszínre küzdötte magát; mind a furcsa és kicsavart lényem, mind ez a szub-mazó rész...

Négyen ülnek a teraszon. Az egyik vörösboros pohárból apró kortyokkal pusztítja a pohár tartalmát, kiélvezve az ízeket, mint valami sommelier. Tartása egyenes, körmei olyanok, mintha frissen lakkozták volna. Van benne valami benne / rajta, ami miatt teljesen egyértelmű, hogy felsőbbrendűnek képzeli magát.
A második egy kislány, aki a nagyok társaságában ül egy nagy széken. Ruhája rózsaszín, amit fehér csipke borít, Ő pedig világ legboldogabb gyermekeként nyalogatja a vaniliás-csokis csavart fagyiját.
A harmadik ugyancsak egy széken ül, csak törökülésben. Tartása kicsit ereszkedett, cigi a kezében. Körmein kopott / kopóban lévő fekete körömlakk. Láthatóan jár az agya. Neki mindig jár az agya. Mindig figyel. Érezni rajta, hogy kötekedő és biztosan valami olyan lény, aki előszeretettel játszik a tűzzel, tesz a szabályokra... valami szabad és lázadó. Ha kell koordinál és mindenkit a helyére pofoz. Feszült... vagy csak energikus...?
A negyedik pedig... na ő az, akit még nem tudunk rendesen megfogalmazni és jellemezni. A vonásai kedvesek, barátságosak, nyugodtak. Valahogy semmilyen, de mégsem. Sejtelmes. Annyit mond amennyit kell és akkor amikor kell. Nincs ott... de mégis...