Figyelmeztetés!

Először is egyéni kérésre: ne olvasd el a munkahelyeden, mert a munkatársaid hülyének fognak nézni, ha gonoszan felkacagsz! Másodszorra: itt hagyja abba mindenki az olvasást, akinek tetszett az előző két rész, vagy részben szimpatikusnak találták a regényeket, mert a cikk írójának szimpátiája valahol a Hawaii szigeteken sütteti a hasát és nem ér vissza a cikk megírásának végéig.
El kell mondanunk még azt is, hogy a következő cikk nyomokban szarkazmust, kegyetlen véleményt, csúnya szavakat és mogyorót tartalmazhat! Gyenge idegzetűeknek fogyasztása nem ajánlott!
Egy mondatban: ha az előző kettő kritika csúnya volt, akkor ezt már nem tudjuk definiálni!

Mintha csak tegnap lett volna, hogy lepötyögtem A sötét ötven árnyalatának kritikáját és felrémlik elmémben A szürke ötven árnyalatának cikke is. Azt hittem, hogy azokban már minden fájdalmamat és sértettségemet kiírtam, amit a könyvekkel kapcsolatban érzek, de tévedtem. Oh, méghozzá mekkorát!
Kezdjük ott, hogy nem olvastam el négy másik könyvet azalatt, míg A szabadság ötven árnyalatával szenvedtem és egyik könyv sem volt minimum 400 oldalas, und nem kezdtem neki egy ötödiknek sem. Nem tartottam egy jó két hetes szünetet a 108. oldal után mondván, én erre képtelen vagyok. Majd nem toltam le az utolsó 343 oldalt egyben, hogy nagyon fájjon a dolog, és egyszer kapjak csak masszív fejfájást. Most pedig nem ülök a szerzetesrendben, és nem mondom tollba ezt a cikket egy írnoknak, aki hátrahagyja majd az utókor számára, míg én mélyen meditálok, hogy a lelki egyensúlyom megmaradjon és csak utána engedem meg magamnak, hogy kómába essek. (A szerzetesekről még később lesz szó.)

Menjünk szépen sorban és nézzük meg, hogy miről szól a mostani könyv! A vázlatpontozás ne lepjen meg senkit, kénytelen voltam ezt a módszert alkalmazni itt, hogy kordában tartsam csapongó gondolataimat.
Christian Grey néhány hónapos ismeretség után (mindjárt utánaszámolok, mióta ismerik egymást) feleségül veszi Anastasia Steele-t – mert a megfontolt, multimilliiárdos-billiárdos-csilliárdos úriemberek nap, mint nap csinálnak ilyen apróságokat – és tulajdonképpen boldogan élnek, míg meg nem halnak. Nem, ez így túl sablonos, gondolta James és dobott az egyenlethez valami akciófélét, meg pár váratlan dolgot, amikre már a könyv elején utalgat, hogy tényleg meglepődjön majd az olvasó, ha elérkezik az ideje. (Közben kiszámoltam, hogy maximum három hónapja ismerhetik egymást vagy kevesebb.)
A történet és annak vezetése. Nem is kell annyira figyelni az utalásokra, hogy megtudjuk, mi lesz a következő jelenetekben, mert az írónő tulajdonképpen kiböki a „rejtett célozgatásokkal” a szemünket, így még azt az apró kis meglepődési lehetőséget is elveszi előlünk, ami szórakoztathatna. Az volt az érzésem, hogy nem tudta mivel kitölteni a sztorit, ezért újra és újra ugyanazokat a lerágott csont párbeszédeket kapja elő és még leporolni sem hajlandó őket. Mutatom:
- Hosé Miguel Alejandro Pedro, szeretlek!
- Én is szeretlek Esmeralda Isaura Chichita Mona! szünet Biztos, hogy szeretsz?
- Tudod, hogy még az életemnél is jobban és ezt már vagy a harmadik kötete magyarázom!
- Igen, csak egy kicsit nehéz a felfogásom, pedig dúsgazdag olajmágnás vagyok és van Acapulcóban is nyaralóm, de hogy minek?
Oh, c’mon, move or do something!

A könyv közepén túl nagyok voltak az időugrások, amik számomra zavaróak, mert egyszer-kétszer még elmegy az ilyen, de amikor vissza kell lapoznom, hogy megnézzem, nem hagytam ki pár oldalt, az már bosszant. Plusz ez a folyamatos múltbeli felidézgetés is kezdett egy kicsit a maradék idegszálaimon táncolni. (Azon az egyen.)
Egyáltalán nem tudtam hova tenni azt, hogy az előző két részben a „kőkemény” BDSM-jeleneteket dörgölte az orrunk alá az írónő, most pedig az egész átfordult egy tini-lányregénnyé, amiben minden harmadik oldalon minimum egyszer elhangzik a szeretlek szó. Fizikailag képtelen voltam olyan gyorsan csavarni a nyálat a hajamból, mint ahogyan az záporozott rám a könyv lapjairól. Igen, tudom, legközelebb komplett búvárfelszerelésben állok neki ilyen regényt olvasni, megtanultam egy életre a leckét.
James úgy látszik, hogy erre a kötetre már elfáradhatott, mert az eddigi „húzóerőnek” számító erotikus jelenetek is unalmasak és sablonosak. Nevezzük nevén azt a gyereket: már Christian sem tud újat mutatni. Such a shame!
A végére valamennyire felpörögnek az események, ami felkeltette az érdeklődésemet, mert nagyon úgy nézett ki a helyzet, hogy csontok fognak törni, vér fog folyni, de ciki, amikor E/1-ben van elmesélve a történet és az alanyunk eszméletét veszti.

Apropó, alanyok! Lényeges változások figyelhetőek meg a szereplők körében, ami némileg üde színfolt volt az amúgy szürke – sötétszürke, muhahaha! – regényben. Ana a regény elején még jellem gyenge, aki behódol Christiannak, amikor az csúnyán néz rá, vagy felemeli a hangját, de a regény végére a sarkára áll (cirka 560 oldal kell hozzá) és megmondja a tutit. Halkan jegyzem meg, hogy mind az ötven belső istennőm kaján vigyorral, szakét iszogatva nézte végig, ahogyan a két jómadár egymás torkának esik – mert szép is a szerelem. Christian továbbra is egy popsiarc, aki a végletekig elnyomná Anát. Úgy gondolja, hogy bármit megtehet – munkaidőben csak úgy belibben Ana irodájába, mert valami nem tetszik neki – és ő zuhan össze, amikor a határokig bünteti feleségét, mire az kiakad és sírva fakad. A reakciói túlzottak, még az ő esetében is szélsőségesek és kezelhetetlenek. Elvárja, hogy a lány megnyíljon előtte, de ő ezt nem tudja megtenni és titkolózik előtte. Jó pont azonban neki, hogy letörölgeti Ana sminkjét, amikor ő totál részeg és nászajándéknak ad egy könyvkiadót a feleségének. A részeg Christiant viszont határozottan kedvelem, ezt be kell vallanom őszintén.

Nem mehetünk el szó nélkül két jó barátunk, belső istennő és tudatalatti mellett sem, így megemlékezek róluk egy rövid szösszenettel. Belső istennőt azzal az ezüstfóliával fojtanám meg, ami legyezőszerűen terül szét a nyaka körül, hogy felfogja a napsugarakat. Requiescat in pace. Tudatalatti pedig most már száz százalékig biztos, hogy skizofrén. Az egyik pillanatban még alig szedett szemöldöke (pfúj!) van, a másikban már szépen szedett és hozzá manikűrözött körmei. Vagy a „Hogyan legyek jó nő?” kézikönyvet vette kezébe a Charles Dickens összes után, vagy tényleg nincs tisztában önmagával.
Oh, és akkor már idecsapom a csodás karriert befutott Picipöttyöt is! Az ő megjelenésével érkezett el az a pillanat, amikor már elértem a mély fájdalom és szenvedés legfelső fokára, így készségesen borotváltattam le a hajamat, hogy szerzetestársaim olyan tetoválást csináljanak nekem, mint amilyen Aangnek is van. That’s so cool!

Realitás és valóságtartalom. Volt pár jelenet, ahol fennakadtak a szemeim és egy hangos „IIIGEN?!” szaladt ki a számon. Mert ugye tökre természetes dolog, hogy Ana három perc alatt megtanul profin jet-skizni és az is megállja a helyét a valóságban, hogy egy autós üldözés kellős közepén vagyunk, hősnőnk pedig azon lelkendezik, hogy milyen baba az R8-as, milyen frankón megy. Meg persze az is alap, hogy ha egy nő utál vásárolni, és a regény elején még borzasztó göncökben jár, akkor pár hónap alatt megtanulja a legnagyobb márkák nevét, és kapásból, ránézésre megmondja, hogy az egy Louboutin.

Elvek. First of all: asszony, nem alszunk el monokinizés közben! Kettő: mindenféle szadomazo játékba belevitte Mr. Grey Anát és most kezd el hupákolni, amiért kiszívta a bőrét?! Három: ha többszörös személyiségzavarban szenvedsz, ne merészeld megengedni magadnak, hogy eleged legyen a tudatalattidból! Und so weiter, und so weiter…

Szóhasználat és mondatszerkesztés. Jamesre még mindig jellemző, hogy az általa megkedvelt vagy viccesnek talált szavakat olyan gyakran préseli be a szövegbe, ahogyan azt a szerkesztője még megengedi és ezen fogalmak egyfajta periodicitást mutatnak. Ezt úgy kell érteni, hogy százegynéhány oldalon keresztül használja a „szent tehén” kifejezést, majd váltás, jön egy kicsi „szentséges basszantyú” és újra tehénezünk.
Amúgy pályafutásom során nem találkoztam még ilyen csapnivaló stílusú regénnyel. Vegyük ki ebből a szórásból az utolsó bekezdések egyikében taglalt statisztikai adatokat és azon is tegyük túl magunkat, hogy Christian hangja még mindig a megolvadt karamellre hasonlít. De akkor még mindig ott maradnak az olyan biológiailag képtelen dolgok, hogy az összes levegő kifut Ana testéből – no comment! – vagy az ajkon csókol. Az akvamarin szónál már nem voltam hajlandó felháborodást színlelni sem és a Christian szájából elhangzó álomszuszi is hidegen hagyott. Viszont az komolyan érdekli beteg elmémet, hogy mi a franc az a ceruzaszoknya? Van pár tippem, de nem vagyok biztos benne, hogy jó helyen kapizsgálok.
A fordítási malőrök egy külön cikket érdemelnének, így azzal sem untatnék senkit.

A könyv értéke. A regényben található irodalmi értéket egyedül a benne fellelhető Lear király idézet adja, amihez hozzácsatolhatjuk még a felhangzó klasszikus zeneműveket. Megjegyzem, hogy igen kevés alkalommal hallgatok zenét olvasás közben – cikkíráshoz elengedhetetlen, de könyvforgatás közben zavaró tud lenni –, itt mégis kénytelen voltam több mint 13 órányi klasszikust végighallgatni józan eszem megőrzésének érdekében.

Egyéb fájó pontjaimat már nem taglalom tovább, mert akkor kétszer ilyen hosszú lenne a cikk és már így is átléptem a limitet, szóval kerekítek valami befejezésfélét, majd ajánlom a könyvet sok szeretettel.
Kissé nehéz szívvel és pár krokodilkönnyet hullatva válok meg E. L. James trilógiájától, hiszen gyönyörű fél évet töltöttünk el egymás társaságában, és azt hiszem, hogy elég sok rejtett tulajdonságomat/képességemet hozta a felszínre az írónő. Vagyis a pszichológusom ezt mondja. Nemrég kaptam meg azonban a fülest, hogy rebesgetik, lesz negyedik rész is. Oh, minő pompás teazsúr!
A végére nem maradt más hátra, mint hogy jöjjenek a csúnya statisztikai adatok. A „belső istennő” kifejezés tizennyolcszor, a „laters” nyolcszor, az „ötven”, mint utalás Christianra ötvenegyszer (51!!!), az „ötven árnyalat” ugyanebben a kontextusban tizenkilencszer, a „szent tehén” hússzor, a „szentséges basszantyú” vagy „basszantyú” tizenötször, a „szent/séges szar” huszonhatszor hangzik el a regényben. A „tudatalatti”, mint Ana egyik skizofrén haverja negyvennégyszer üti fel a fejét és „Picipötty” negyvenhatszor lett szóba hozva, plusz egy „Picipötty Kettő”-t is hozzácsaphatunk. Picipötty „karrierje” azért is csodás, mert csak az 531. oldalon lép színre, mégis többször van megidézve, mint az egész regényen végigvonuló tudatalatti. Ha valaki esetleg igényt tartana rá, akkor eme adatokat írásos jegyzetekkel is alá tudom támasztani és rendelkezésre bocsátom. Amúgy meg, ahogyan a nagyszerű Queen nóta is mondja: „I don’t wanna talk about it.”
Ajánlás: ötven sötét belső istennőmből negyvenkilenc nem ajánlja! De komolyan! Nem tudom ajánlani a könyvet senkinek, mert akik már eddig letolták az első két részt, azok mindenféle menlevél nélkül is el fogják olvasni ezt. Akik pedig eddig a kezükbe sem vették a trilógia bármely darabját… na, ők tették jól és nagy valószínűséggel rendben van a bioritmusuk is.

U.i.: Napjaimat most meditálással, lelkem darabjainak összerakosgatásával és a fák változásának megfigyeléséve töltöm, miközben várom a következő kihívást, amit az élet fog elém állítani. A szerzetesek amúgy iszonyat jó arcok és ez a narancssárga szerelés is megy a szemem színéhez. Szóval azt hiszem, hogy maradok egy ideig. Hacsak… Hmmm, amúgy mit tudunk erről a Sylvia Day-ről és a trilógiájáról?