A zene mindannyiunkra hatással van és ez alól én sem vagyok kivétel. Leraktam magam nyugalmi állapotba és elkezdtem böngészni a zenék közt. Akarva akaratlanul olyan zene számokat választottam ki, amik sportolói motivációként szolgáltak régen. Ennek hatására előkapartam a régi érmeimet, kupáimat, okleveleimet, amiket a kiemelkedő sportolói teljesítményemért kaptam. Eszembe juttatott nagyon sok régi emléket miken mentem keresztül ezekért az aranyló, ezüstös, bronz barna érmékért, szobrocskákért. A lelki és fizikai megaláztatások, bántalmazások sora amiket elkellett tűrni a sikerért. Az egész kis koromba kezdődött olyan 6 éves voltam. Anyám egyedülállóként nevelt ezért nem jutott rám annyi figyelem, mint amennyit egy kis gyerek ilyenkor igényel. Viszont anyám mindig is tudatos kemény asszony volt és igyekezett a helyes úton tartani. Előszőr keresztény református hittan órákra kellett járnom iskola idő után. Nagyon kedveltem a papot, aki tanított, mert érdekes meseként tartotta a leckéket de ennek ellenére nem fogott meg annyira a hittan. Ez elég korán ki is derült, amikor ellógtam pár hittan órát és inkább haza battyogtam tanulni, nintendozni stb. Ennek következményeképpen megállapodásra jutottam anyámmal. Akkoriban testnevelés tagozatos iskolába jártam ami azt vonta magával, hogy napi 2 testnevelés óra volt amin keményen megmozgattak minket. Gimnasztika, erősités, szertorna, atlétika. Egész jó adottságaim voltak a sporthoz viszont anyám nem engedett edzésekre járni iskola után annak ellenére, hogy én erre vágytam nagyon. Mi volt az oka, hogy a szadista Gyulabához akartam menni edzeni? Nagyon egyszerű! A nálam idősebb kosarazó srácok voltak az iskola sztárjai. Én is egy részt akartam ebből a tortából habár tudtam még éveket kell szenvedjek edzéseken mire kivívom azt a csodálatot ami őket övezte. Szóval az egyezség alapja a következő volt. Járok továbbra is hittan órákra és mellette edzésekre is eljárhatok. Természetesen akkoriban még nem értettem, de mai fejjel abszolút átlátom édesanyám motivációját. A 8. kerület elég rossz körzetében laktunk akkoriban és prevenció jelleggel megakarta akadályozni, hogy utca kölyök legyek. Az álmom valóra vált és elkezdtem edzésekre járni. Mocskosul kimerített bármelyik hétköznap, hiszen napi másfél óra kötelező testnevelés és még heti négy alkalommal 2 óra kosár edzés ahol azt is kikellett érdemelni, hogy labdát foghass plusz a hétvégi meccsek. A hittan órákról elkezdtem kikopni, amit anyám annyira nem is bánt hisz látta milyen szenvedéllyel űzőm a sportot. Viszont amit nem látott azt én elmesélem most.

Kilencvenes években járunk és ugyan nem tudom a többi iskola hogy volt ezzel de a mienk olyan volt mint egy katona iskola. Ennek oka a „díszes” diák gárda volt, akik ott tanultak.  Ott nem volt a tanárok számára Pistike és Csillácska csak Kovács, Szabó stb. Rosszabb esetben idióta, tökkelütött, vadbarom. El is felejthetted a keresztnevedet. A testnevelés órák egybe voltak vonva az évfolyam többi osztályával tehát a fiú öltöző dugig volt óra előtt és után is. A tesi óra előtti átöltözés alatt ment a főműsoridő mert az általában azzal telt, hogy valaki mindig bele kötött egy másikba és összeverekedtek. A többi 30-40 fiú meg körbe állt és szurkoltak, kiabáltak. Rosszabb esetben többen voltak kevesek vagy akár egy ellen. Megvan a Veszélyes kölykök című film? Na, az volt gyerekkorom kedvenc filmje, mert a felismerés, hogy ugyanolyan élethelyzeteket élek meg az iskolában nap, mint nap, az a lelkemig hatolt. Nem voltam egy erőszakos kisfiú, sőt még most sem de bizony volt, hogy én álltam a harctér közepén egy vagy több fiú ellen. Volt, hogy adtam, volt hogy kaptam. Olyan soha nem volt, hogy többekhez csatlakoztam volna, hogy egyetlen nyomorultat még jobban megverjünk, mert már akkoriban is erősen idealista voltam, ami azért mára változott kicsit.  A vicces az egészben, hogy bárkit akárhogy megvertek a szenvedés addig tartott amig a testnevelés tanár be nem lépett az öltözőbe. Ha az megtörtént, akkor kuss volt és vigyázz állás. Még az is igy tett, aki épp alul maradt a harcban annak ellenére is ha ömlött a vér az orrából, szájából. Ennek következményeit tanári szempontból nem részletezem mert elég evidens. Igazgatói iroda, szülők behívása, ha volt egyaltalán olyanja a szerencsétlennek.

Bevonultunk a tornaterembe, ami hatalmas volt! Sorakozó fiúk és lányok külön sorba, magassági sorrend szerint. A dressz kód a testnevelés órára való belépéshez a következő volt. Fehér atléta, kék sort, fehér zokni, fekete tornacipő. Ha akárcsak a zoknid is egy árnyalattal elütött a fehértől akkor nem volt szerencséd! Abban az esetben a társaid pihenőt kaptak egy laza utasítással, hogy üljenek a padra. Te egyedül maradsz ott a terem elejében. Kiadta a tanár az utasítást és már vetkőzhettél is alsógatyáig. Ezután a teljes tornatermet átkellett szökdelned. (szökdelés akkoriban: vigyázz állásból leguggolsz, majd előre ugrasz kezeidet a magasba emelve úgy, hogy a landolás guggolással végződjön) Ha szerencséd volt 5-10 faltól falig körrel megelégedett a tanár amikor épp jó kedvében volt. Viszont ha nem, akkor szökdelhettél egész órán, ha sírsz, ha összekakálod magad, akkor is szökdelsz, mert a tanár dominanciája elsöprő hatással volt ránk. Ilyenkor bárki volt az „áldozat” mindenki sajnálta, mert ez volt a tanárok egyik legmegalázóbb stratégiája a dressz kód betartására. Volt, hogy nekem kellett szökdelni, sőt volt, hogy én is bőgtem egyszer kétszer, mert a combizmaim már lángoltak, a térdeim már nem akartak hajlani és a tudat, hogy szinte teljesen pucér vagyok a társaim elött nem volt túl felemelő. Amikor a büntetést végző társunk már nem nagyon tudott szökdelni akkor elkezdtük páran biztatni. Vicces nemde? Nem sokkal azelőtt még agyba főbe vertük egymást az öltözőben, de ilyenkor a betyár becsület mindig összerántott minket. Ez a típusú lelki szadizmus, megaláztatás nem volt negatív hatással a jövőmre bár az érzés még mindig bennem van milyen szar volt szökdelni szinte pucéron. Ha mindenkinek megvolt a felszerelése abban az esetben vette kezdetét az óra. Ez alatt egyetlen domináns személy volt a csarnokban, aki a tanár volt és sok kis alávetett, akik mi voltunk, diákok. Kőkemény fizikai és pszichés elvárásoknak kellett eleget tenni testnevelés óra alatt, ami szörnyen megedzett mindünket. Két testnevelés óra közt kaptunk egy kis pihenőt de vizet nem ihattunk legjobb esetben öblögethettünk. Azonban a tanár figyelme 60 felé nem tud megoszlani igy persze volt, hogy ittunk. Páran néha rá is fáztak, mert ennek hatásaként viszont látták a reggelijüket vagy ebédjüket a tornaterem padlóján vagy jobb esetben a klotyóban ha eltudott futni odáig a szerencsés. A tanár kitalálta, hogy a teljesítményünket azzal fogja jutalmazni, hogy a pénteki második testnevelés órán játszhattunk, ami vérre menő foci vagy kosár meccset jelentett.  Most azonban csak a tesi órák előtti, alatti és utáni „élvezeteket” írom le mert jutott még bőven ne félj!

Dr. Gödény György mondta, hogy ahol a verseny sport elkezdődik, ott az egészség véget is ér. Van benne igazság bár minket nem szteroiddal tömtek hanem inkább az önbecsülésünket tiporták. A lelki és fizikai megaláztatások, amiket elkellett szenvedni egymás által és tanáraink által is, az kegyetlen volt. A fizikai részét még csak elviseltük, viszont az állandó megfelelési kényszer, ami bennünk volt olyan pszichés félelmeket generált, amiket nehéz volt utána levetkőzni. Az ideológia, amit a tanárok sulykoltak belénk az felér egy agymosással. Nagyon sok beteg felnőtt korú társam van szerintem akik nem tudták feldolgozni az iskola szellemének "szigorát". 

5 év pokol után anyám bejelentette, hogy elköltözünk arra a környékre ahol a húga él a férjével. Ennek részben örültem, részben meg nem! Örültem, mert a város egy frekventált, biztonságos környékére költözhettünk azonban a barátaimat itt kell hagyjam és az edzéseknek is lőttek. Minden ember fél a változástól részben. Eme gondolat mentén egyik kedvenc idézetem ugrik be ami igy szól. „Inkább tűrni a jelen gonoszt, mint ismeretlenek felé sietni? Eképp az öntudat belőlünk mind gyávát csinál!” A költözés elkerülhetetlen volt igy bele is törődtem. Sok sportot űztem az évek során. 17 évesen kezdődött el az igazi mazochizmus.

Legjobb barátom felvetette az ötletet, hogy kezdjünk el valami küzdősportot. El is mentünk a közeli küzdősport felszereléseket forgalmazó üzletbe ahol érdeklődtünk mi a legkeményebb küzdősport ahova csak az igazán fasza gyerekek járnak. Két opciót kaptunk, ami a Muay-thai volt és a Kempo. Ám az üzletvezető külön megjegyezte, hogy ha igazán kemény bunyót akarunk, akkor Kempo. Nem volt mese másnap le is mentünk az első edzésre. 5 évig ragadtunk ennek a világnak a bűvkörében ahol jutott menny és pokol is. Az edzések kőkemények voltak, mert ott bizony a kombinációkat, amiket testre kellett gyakorolni nem kesztyűben hajtottuk végre és nem zsákon. Egymás combját, gyomrát, bordáit ütöttük rúgtuk. Eleinte nagyon nehéz volt hozzászokni. Aztán magával ragadott minket a küzdeni akarás és ezzel együtt egy folyamat magával hozta a nem tudatos mazochizmust. Aminek az volt a legkisebb jele, hogy ha példának okáért egy hétig iskolai tanulmányi felkészülés miatt nem járhattunk edzeni, akkor hiányzott, hogy valaki egy kicsit „törődjön” velünk. De mondhatom azt is példának, hogy a sípcsontból az idegeket kikellett ölni, hogy ne fájjon, ha valakit könyékén rúgunk vagy fejbe. Ennek több módszere is volt. Jó magam a véres leckét szeretem ezért a legkeményebbet választottam. Minden este filmezés közben egy 60 centis vastag bottal kellett csapkodnom a sípcsontom. 2 hét után semmit sem éreztem. A Kempo edzések kőkemények voltak viszont humánus sőt szellemileg egy mélyen tisztelt Mesterünk volt akitől sok eszmét elsajátítottam és a mai napig részét képezi annak aki vagyok.

Az igazság az, hogy köze nem volt a mazochizmusnak ahoz, hogy mindig a legkeményebb utat választottuk barátommal a sporton belül. Inkább a bizonyitás vágy, ami hajtott minket. Az elszenvedett fájdalom és minden csepp kiontott vérünk egyetlen ideológia mögé volt bújtatva, amit a Mesterünk mondogatott. „ Minden elszenvedett fizikai sérülés és átélt fájdalom erősiti a jellemünket.” Valamilyen téren látok benne igazságot. Bdsm szempontból nem lehet mindenki által elfogadott általános igazságot mondani, hogy miért szereti az ember a fájdalmat. A mi életünkbe igy került képbe a nem tudatos mazochizmus. Előszőr elkellett szenvedni aztán már szükség volt rá. Bizonyos szinten ez is egy visszajelzés volt számomra, hogy igazán élek amikor valaki megtudott ütni harc közben.

Minden egyes sportágnak megvolt a maga szépsége, viszont bizonyos dolgokat mindegyik megkövetelt. Alázat, tisztelet, kitartás, fájdalom tűrés, sőt mint olvashatjátok szeretni is kellett. Nem tudom ezen évek során szerzett tapasztalataim, a megaláztatások, megélt pillanataim mennyire segítettek hozzá, de ma már egy „egészséges” szadista hajlammal bíró domináns egyednek mondhatom magam. Ironikus nemde? Mondok még jobbat! Ugyanazon a környéken élek ahová költöztünk és mikor berendezkedtünk kiderült, hogy ebben a házban él első iskolám testnevelés tanára is. Gond egy szál se! Ma már előre köszön nekem!