„- Hölderlin ist ihnen unbekannt? - kérdezte dr. K. H. G., miközben a lódögnek a gödröt ásta.

- Ki volt az? - kérdezte a német őr.

- Aki a Hyperion-t írta - magyarázta dr. K. H. G. Nagyon szeretett magyarázni. - A német romantika legnagyobb alakja. És például Heine?

- Kik ezek? - kérdezte az őr.

- Költők - mondta dr. K. H. G. - Schiller nevét sem ismeri?

- De ismerem - mondta a német őr.

- És Rilkét?

- Őt is - mondta a német őr, és paprikavörös lett, és lelőtte dr. K. H. G.-t.”

(Örkény István: In memoriam Dr.. K. H. G.)

Irodalmat és történelmet olvasni azért jó, hogy okuljunk belőle, és elkerülhessük mások korábbi hibáit. No meg, mert örömet, élvezetet okoz. Én még csak az utóbbi fázisig jutottam. Legalábbis, ha az okulás is menne, nem hoztam volna magam olyan helyzetbe, amilyenbe hoztam. Történt ugyanis, hogy külhonban, munkavacsorán, immáron oldott hangulatban diplomás, értelmes, intelligens, kedves és figyelmes vendéglátómnak szerettem volna a kedvében járni, és tiszteletemet, köszönetemet kifejezni. Arra gondoltam - valamiért hirtelen jó ötletnek tűnt -, hogy ennek remek módja, ha elismerésem jeléül felvillantom országa (nyelve) irodalmával kapcsolatos ismereteimet. Hogy lám, én (mi), kelet- (közép)-európai is tudatában vagyok annak, mi mindennel járult hozzá nemzete-népe a nagy-nagy közös, európai kultúrkincshez.

És közvetítő nyelvünkön abszolút felszínesen beszélni kezdtem Goethéről, Schillerről, majd Vogelwidéról. Nagy büszkeséggel töltött el, hogy bevillant valami hajdani emlék, így ez utóbbitól egy picit tudtam idézni is németül… majd eszembe jutott, hogy jaj, hát Goethétől is megy-menne ez. De annyira nem merültem bele saját nagyszerűségem fölött érzett örömömbe, hogy ne vegyem észre, vendéglátóm nem annyira harapott rá a témára. A fenti német őr „de ismerem” reakcióját kaptam úgy nagyjából. A lendület azonban vitt még, s gondoltam, jaj, hát a régieket nem annyira ismeri, van ez így, ugorhatunk! És Grass? És Hesse? Reakciók azonosak. De legalább végre, végre-végre észbe kaptam (ő meg fegyveréhez nem). Gyors váltás, és máris két tutibejövős témára ugrottunk: sör és foci. És mivel én egyikhez sem értek kicsit sem, így a továbbiakban maradt a kényelmes, passzív (női?) szerep: hallgattam, bólogattam, és igyekeztem csillogó, rajongó szemmel nézni (az értelmeset meg se kíséreltem), néha elragadtatott felkiáltásokkal tarkítva ezt. Így volt ez jól.

Mi következik mindebből? Hogy én értenék a német irodalomhoz? Hát nem, nem értek. Hogy ő nem ért hozzá? Ez azért igen valószínű. Bár lehet, a többi, kevésbé iskolázott, nemzetéhez tartozóhoz képest igen. Vagy pont egészen más területeit és alkotóit ismeri a német irodalomnak, mint akiket én szóba hoztam. Ha ő kezdő a témában, akkor én középhaladónak számítok? Vagy akár haladónak is? Ha én kezdő vagyok, akkor ő mi? Attól függően, honnan nézzük, és mennyire tekintjük a kapott információkat az egészre vonatkoztathatónak, egészen különböző eredményekre – és besorolási kategóriákra: kezdő, középhaladó, haladó - juthatunk. És ugyanezt megvizsgálhatjuk a foci, ill. sör témák esetében. Az én hozzá nem értésem őt rögtön haladóvá tette volna? Stb.

És ez hogy jön a BDSM-hez? Nemrég olvastam egy blogot, enyhe túlzással egy Dom-kiáltványt, miszerint nem, ő (és néhány ismerőse) többé nem foglalkoznak kezdőkkel. Semmi bajom nem volt amúgy a bloggal, a benne leírtakat érteni és megérteni is véltem, nem antiblog az írásom. Csak elgondolkodtam: ki számít kezdőnek? Ki haladóak? Középhaladó és egyéb kategóriák is vannak?

Ha én próbáltam és gyakoroltam, amit te nem, viszont te meg játszottál olyat sokat, amit én nem, akkor mi a helyzet? Ha te nevén nevezve élvezed a szexualitás ezen formáit jóideje, én viszont folyamatosan arra döbbenek rá, hogy bár tudatosítva-nevesítve csak egészen rövid ideje, de valójában sosem tettem másként, akkor te vagy a tapasztalt Dom, én a kezdő szub?

Annak azért örülök, hogy szintfelérő vizsgák nincsenek.

Ugye, nincsenek?

Szerző: AranyLiliom